Szerelem, tiszta érzékiség, vad családi viszály, ifjak és szépkorúak ellentéte: örökké aktuális élethelyzetek. Tobzódó életvágy és végzetszerű halál oly költőiséggel és drámaisággal, hogy a világirodalom egyik legnagyszerűbb egyetemes szerelmes művét ünnepelhetjük a darabban. Szeptember 18-án bemutatták William Shakespeare Rómeó és Júliáját a Pesti Magyar Színházban.
Érdekes lenne egyszer összeszámolni, hány feldolgozás készült a világirodalom legcsodálatosabb szerelmi drámájából, a Rómeó és Júliából. A történet számtalan rendező, koreográfus, zeneszerző fantáziáját megmozgatta már, így valóban komoly kihívás elé néz a Pesti Magyar Színház társulata, amikor a drámát színpadra állítja.
A rendező, Eperjes Károly hitvallása szerint, amikor az ember arra veszi a bátorságot, hogy megmondja, mi a jó és mi a rossz, akkor könnyen összekeveredhetnek a humán és az isteni értékek. Ezért alkotótársaival együtt mind az elemző, dramaturgiai munkafolyamatokban, mind a színpadi rendelkező próbákon arra törekedett, hogy pontosan megmutassa, visszaadja, ne pedig újra értelmezze a drámát. Egy Shakespeare mű annyira gazdag, annyira összetett, hogy minden élethelyzetünkben, életkorunkban és állapotunkban új és új részleteket fedezünk fel benne, amelyek akkor is elementáris erővel tudnak hatni, amikor az ember már betéve tudja a történetet.
Az előadás megmutatja, kikről is szól valójában ez a történet: ártatlan gyerekekről. A címszereplők kiválasztásának legfontosabb szempontja is az volt, hogy minél természetesebb, őszintébb színpadi jelenlétük legyen, hogy őrizzenek még valamit a tiszta rácsodálkozás képességéből, ugyanakkor a sodró, ifjúi szenvedélyt is hitelesen be tudják mutatni. Eperjes Károly megtalálta azokat a fiatal szereplőket, akikről valóban elhisszük, mennyire idegen az a fájdalom, ami életről-halálról szóló döntésüket kíséri.
A korhű díszletek között, reneszánsz jelmezekben játszott előadás szerelmespárját a 17 éves Kelemen Hanna és a 19 éves Góg Tamás, illetve a másik szereposztásban Kovács Panka és Kocsis Gábor alakítja.
Kosztolányi Dezső fordításában a darab egyik záró sora így hangzik: „aztán kegyelmezünk és büntetünk”. Ám a Pesti Magyar Színház színpadjáról ugyanez a mondat így szól majd: „aztán kegyelmezünk és bűnhődünk”. Előadásunk a megbocsátás erényét hirdeti, de azt is, hogy nem lehet sértetlenül letenni a bűn nyomasztó terhét.
