Múlt héten, nagy izgalommal ültem le Kautzky Armanddal az idei Red Bull Pilvakerről, és a szakmáját érintő nehézségekről beszélgetni. Sokat nevettünk, vidámak voltunk, főleg ő, hiszen rutinos művészként már jóleső izgalommal várta a március 15-i rendezvényt. Aztán tegnap jött a közlemény, a koronavírus miatti elővigyázatosságból elmarad a Pilvaker. Fáj a szívem a csapatért, a befektetett munkáért, hogy a közönség nem részesülhet vasárnap abban az élményben, ami tényleg nagyon kevés dologhoz fogható a magyar kulturális életben. Sovány vigasz, de cserébe ajánlom mindenkinek ezt a beszélgetést Kautzky Armanddal, aki olyan értékes gondolatokat fogalmazott meg, amilyenekkel egy újságírónak mindig öröm dolgozni. Főleg, ha ezt az ő hangján hallhatja.
Tavaly, az első arénás Pilvaker előtt egy interjúban azt mondta, nem a rappelő, nagy bulit csináló srácoknak van félnivalójuk az új helyszínen, hanem önnek, aki csak “egy szál hanggal verset mondva” áll majd ki a színpadra. Költői a kérdésem, mert ott voltam, tudom, hogy nem, de azért megkérdezem, beigazolódott a félelme?
Valójában már az Erkel Színház sem igazán a közege egy vers elmondásának. Meglehetősen nagy teátrum, széles színpaddal, nézőtérrel, nem véletlenül játszanak ott operákat, nagy kórusokkal. Ezt nagyon nehéz befogni. A vers egy pici színház. Egy színésznek akkor jó, ha azt érzi, szimbolikusan körbe tudja ölelni a nézőteret és a nézőket az aurájával, a rájuk gyakorolt hatásával. A hangjával, a gondolataival. Ez egy Erkel Színház méretű helyen is komoly feladat már, de azt gondolom, mindannyian, akik egy kicsit intimebb műfajt képviseltünk a Pilvakeren, megoldottuk. Más helyzetben van egy rocker, aki megindul a szám közben, jobbra megy, balra megy, lemegy a nézők közé. Teljesen természetes, hogy a mozgásával betölti az egész teret. Én viszont gyakorlatilag le vagyok fúrva egy helybe. Elég furcsa lenne, ha egy Petőfi-vers egyik versszakát itt mondanám, aztán kicsit arrébb sasszéznék, és a következőt már amott. Nem illik a műfajhoz. Ezért voltam egy kicsit megijedve, hogy vajon egy aréna méretű helyen, az az egy szál hang, egyetlen mikrofonnal milyen hatást tud kiváltani. A félelem aztán az első mondatig tartott. Ez persze nem jelenti azt, hogy idén ne izgulnék. (mosolyog)
Ennyi szakmában töltött év után ez valódi félelem, izgalom? Ha az, másképp, mint a pályája elején?
Igen is, meg nem is. Az izgalom, izgalom. A fájdalom, fájdalom. A boldogság, boldogság. A nagy érzelmek ugyanazok. Az ezeken való felülemelkedés viszont már profizmus kérdése. Ez sokkal jobban megy most. Több eszközöm és rutinom van az elmúlt 30 év távlatában. Ugyanez a pódiumon, színpadon töltött idő elvárásokat is támaszt. Ha egy fiatal művész belesül a versbe, elnézzük neki, mert kezdő, izgul. Ha ugyanez őszülő halántékkal történik, azt mondjuk, „Ejnye, nem ezt várjuk!”
Ha önnek kellene megfogalmaznia, mit mondana, mi a Pilvaker hitvallása és legfontosabb feladata?
Egy kortárs, méltó ünneplési forma. Unásig ismételt megemlékezésekhez szoktunk, és 10 évvel ezelőtt valami egészen különleges dolog született a Pilvakerrel. Alapvetően nem az irodalmat, hanem az 1848-as forradalmat ünnepli ez a produkció, az más kérdés, hogy egy sajátos szegmensből, a költészet, azon belül is a forradalmi költészet oldaláról fogja meg.
Önnek melyik a kedvenc Pilvaker-dala?
Kezdettől fogva a Szeptember végén.
Az olvasóinkat mindig nagyon érdeklik a kulisszatitkok, meséljen nekünk egy kicsit erről. Mikor kezdődnek a próbák, hogyan áll össze egy ilyen nagyszabású, sokszereplős show?
A technika, a – divatos szóval élve – vizuál tervezése szinte rögtön az előadás másnapján már megkezdődik a következő évre. Ákos (Takács Ákos, a Red Bull marketingmenedzsere, a Red Bull Pilvaker ötletgazdája – a szerk.) nekem már nagyjából háromnegyed éve mutatott látványterveket, hogy 2020-ban hogy képzeli el a színpadot. A számok is komoly előkészületeket igényelnek, hiszen mindig vannak újak, ezek megírásához, hangszereléséhez nem elég 1-2 hét. Ez az alkotói munka is hónapokkal ezelőtt megkezdődik. A próbák néhány héttel az előadás előtt indulnak, az énekesek, a zenészek, a fellépők itt hangolják össze az előadást. Az arénában egyedül március 15-én van lehetőségünk élesben próbálni, szóval olyankor mindannyiunknak nagyon összeszedettnek kell lennünk, hogy minden flottul menjen, nincs idő hibázni. Nekem viszonylag egyszerű dolgom van, bejövök, szavalok, kimegyek. (nevet)
Találkozott valamelyik szinkronhangjával valaha?
Nem. Megmondom őszintén, nem is bánom. A saját művészi attitűdömből tudom, hogy nem örülök, ha például bejönnek hozzám az öltözőbe. Ez egy másik világ, és aki számára ez ismeretlen, annak igenis maradjon meg az illúzió, amit a nézőtér és a színpad látványa ígér. A nézőnek nem kell látnia fürdőköpenyben, szőrös lábbal a fürdőszobába menet a színészt, akit pár perce még előadás közben, akár kosztümben csodált. Ennél fogva nem biztos, hogy pozitív élmény lenne az általam nagyon rajongott amerikai vagy angol kollégákkal személyesen találkozni.
Nehéz ma Magyarországon színésznek lenni? Főleg a kiszolgáltatottságra és a megélhetési lehetőségekre értem a kérdést, mert azt gondolom, hogy a nézők részéről a művészek iránti megbecsültség abszolút megvan, de a szakmán belül milyennek ítélik a helyzetet?
Nem dicséretből mondom, de tényleg jó kérdés. (mosolyog) Nagyon érdekes, összetett probléma ez, nem is fogok tudni rá egyszerűen válaszolni. Egyrészről, ma sokkal könnyebb színésznek lenni, mint 20-30-40 évvel ezelőtt volt. Egyszerűbb a pályára kerülni. A megnyilatkozási lehetőségek száma végtelen. Minden csatornának megvannak a maga soha véget nem érő szappanoperái, ahova szó szerint halásszák a szereplőket. Nem baj, ha valaki nem ért a szakmához, de szép az arca, különleges a szeme, már be is került, és az adott sorozat ügyeletes sztárjaként emlegetik. Reklámok, filmek, különböző színházi formációk, magán, lakás-, pince-, padlás-, sarokszínházak állnak rendelkezésre, szinte csak az nem tudja magát megmutatni, aki nem akarja. Ma tehát könnyebb előtérbe kerülni. Bizonyos szakmai értelemben viszont sokkal nehezebb, pont az előbb említettek miatt. Mert a sok bába között elvész a művészi gyerek. Attól, hogy valaki egy sorozatban játszik, még nem lesz színész. Ma nehezebb józanul elsajátítani a szakmát, mivel nagyon nagy a csábítás, a siker és a pénz csábítása. Illetve nincsenek, vagy csak nagyon kevés szakmai közösség van, ahol egy művész rábízhatná az életét, a tehetségét egy mentorra, ahogy Venczel Vera megtette Várkonyi Zoltánnal, vagy Törőcsik Mari Major Tamással. Hiányoznak ezek a mentorok. A mai vezetőket, színházigazgatókat óhatatlanul a marketing, a jegyeladások, a közönség kiszolgálása vezérli elsősorban, és nem a művészek útjainak ilyen mértékű egyengetése.
Hogyan lehet megtalálni az egyensúlyt, hogy egy közismert ember, legyen az zenész, színész, bármilyen közszereplő, a munkája miatt érdemelje ki az elismerést, és ne a magánéletével vagy a szakmájához nem feltétlenül kapcsolódó műsorokban való szerepléssel. Az ön részéről tudatos döntés volt, hogy nem vált pejoratív értelemben vett celebbé?
Így alakult, de erre én is befolyással voltam. Nem vállalok el akármit, nem kell mindenáron mindenhol ott lenni. Be kell tenni egy szűrőt. És mivel azt gondolom, hogy ezeket én jókor, jó helyen tettem be, egy idő után már meg se kerestek olyan felkérésekkel, amelyeket amúgy sem vállaltam volna. Ebben az ingergazdag világban nem könnyű egyébként kitűnni. Mindenki kiabál, mindenki mutogat valamit. A magánéletét, a táplálkozási vagy éppen főzési szokásait, a gyerekeit, az egészségügyi állapotát, mindenki tolja magát előre és próbál a rivaldafénybe kerülni. Nehéz pusztán a szakmaisággal, az értékteremtéssel kitűnni, de én nem látok más utat magam előtt, mit csináljak? (nevet)
Mit tanácsolna a mai fiataloknak, akik sokszor bizonytalanok önmagukkal kapcsolatban? Mi lehet a jó fokmérője annak, hogy valaki valóban tehetséges valamiben, vagy csak a környezete elfogult vele szemben?
Tanítok a Zeneakadémián énekeseket, és egy fél évet is rászánunk arra, hogy a legfontosabb pedagógiai célomat megpróbáljam véghezvinni, hogy ismerjék meg önmagukat. Ez a cukrásztól a gyógyszerészen át, mindenki számára fontos lenne. Kutatni, hogy kik vagyunk, hol a helyünk a világban, mi a küldetésünk. Ezekre a kérdésekre sosem fogjuk megtalálni a választ, de keresni elengedhetetlen. Én is keresem a mai napig, ettől válik tartalmassá az életem. Az önismeret a kulcsszó. Nem szabad csak a külvilágra hagyatkozni, mert könnyen becsaphat. Két irányból is. Vagy azért, mert szeret a környezetünk, vagy éppen azért, mert féltékeny.
Ha most egyetlen dolgot üzenhetne a 18 éves kori önmagának, mi lenne az?
Nekem akkor – amikor halál türelmetlen voltam a 18 éves önmagammal szemben – minden, most velem egykorú nagy színész, mint Almási Éva és Huszti Péter azt mondta, „Armikám, nyugi, ez egy hosszú távú pálya.” Az ember mindent azonnal akar. Ha valamit üzennék, én is ezt mondanám: „Ez egy hosszú távú pálya. Türelem, türelem.”