Szerinted művészet?

Művész-e valaki, aki annak képzeli magát? – teszi fel a provokatív kérdést a hatdé művészcsoportja az Esernyős Galériában. Már vagy még? A fiatal női képzőművészek csak kérdeznek és kérdeznek minden alkotásukban. Számukra ezúttal nem az állítás az érdekes, hanem a keresés akár egy belső útról, akár a világban való eligazodásról is legyen szó. Meghökkentően őszinte és letisztult művek faggatják önmagukat és közönségüket a létállapotokról, öntudatokról és énképekről, a művészet és a befogadás határairól, érdemes közelebbről is megismerkedni az ígéretes művészcsapat tagjaival. És természetesen megnézni a Garami Gréta művészettörténész szakmai méltatásával megnyílt kiállításukat, amely december 15-ig látogatható a III. kerületi Fő téren található Esernyősben.

Lipták Ágnes

Munkáim szinte minden esetben művészetterápiaként foghatók fel. Egy másik szférába tartozáson túl a célom a művészettel a családon belül felhalmozott traumák feldolgozása. Úgy gondolom, azért kezdtem már életem elején alkotni, hogy a feszültség egy produktív folyamatként értelmeződjön újjá, végső soron normalizáljon engem.

Az aktuális kiállításon szereplő munkáim is megoldási variációk bizonyos problémáimra, melyeket igyekszem úgy tálalni, hogy a befogadó fél is találhasson kapcsolódási pontokat. Hiszen mindenki volt már beteg, mindenki volt már gyerek, mindenki játszott már, és az egyensúlyt is újra és újra meg kell találnunk a munka és az egyéb elfoglaltságok között.

Mostani sorozataimban olyan problémákat dolgoztam fel, amelyek gátolják az ember mindennapjait, biztosítják a folyamatos kételkedést önmagában, a világban, a környezetben: hol fogok élni, élethosszig tartó betegséggel milyenek a mindennapok, hogyan lehet jelen lenni, annak ellenére, hogy alapvető távolságtartás jellemez, fontos vagyok-e annyira, hogy ne őröljön fel a munka? A megoldási javaslatom nagyon egyszerű, de hosszú út vezet odáig, hogy rutinná váljon: megtanulni, hogy saját magam számára nem egy idegen vagyok.

Hitter Magdolna

Munkáimban alapvetően az emberi test téri és szellemi dimenzióinak vizsgálatára, valamint ezeknek környezetükhöz való viszonyának értelmezésére koncentrálok. Ezen belül a test töredékes megmutatásában, illetve részleges elrejtésében létrejövő feszültség érdekel leginkább. A test azonban minden esetben kiegészül valamilyen tárggyal, avagy olyan szituációban jelenik meg, amely egy asszociatív teret von a figura köré. Ezzel párhuzamosan egyéb installatív munkáimban a videó kezdett fontos szerepet játszani, mint egy folyamatosan változtatható nézőpont, mely kiterjeszti a mű értelmezési hálóját.

Jelen kiállításon egy videómunka és egy nagyobb méretű térbeli együttes látható. A videó eddigi legszemélyesebb munkám, ahol az énvesztés folyamatát lehet nyomon követni. Az egyedi, a személyes, jellegzetes vonások eltűnnek és csak sematikus formák maradnak. Hasonlóképp a külvilág is beszűkül az egyén számára, lassan eltűnnek a színek és a formák is. Csak a fullasztó bezártság marad. Kérdés, hogy milyen módon tudunk kilépni ebből a folyamatból.
A tárgyegyüttest egy két részből álló mini installációnak is felfoghatjuk. A részben épület, részben bútor asszociációját hordozó, tömbszerű formába rejtett fragmentált testek különböző élethelyzetek és szituációk megszemélyesítői. A látszólag nyugodt, kiegyensúlyozott kompozícióban groteszk elemként feltűnő test-részek az izoláltság érzetével telítettek. A kibukkanó lábak és végtagok egyszerre aktív részesei egy folyamatnak, de a körülmények áldozatai is egyben, így válnak a jelenetek végtelenül abszurddá, a figurák pedig feloldhatatlanul elszigeteltté.

Ilka Rita

Az általam feldolgozásra kerülő témakörök, illetve anyagok is folyamatosan változnak, nem lehet a munkáimat egy, vagy két kategóriába sorolni. Mint alkotó is a körülmények tükrében alakulok, és alakítok: reflektálok. Az egyes munkáimat azonban mindig igyekszem alaposan átgondolni, akkor vagyok elégedett velük, ha alá tudják támasztani saját magukat. Természetesen vannak olyan témák és anyagok, amikhez időről időre visszatérek, ilyen például a textil, vagy a lenyomatok. A szubjektum működését és formálódását vizsgáló gondolatokkal is dolgoztam már, így a kiállítás koncepciója nem volt idegen terep számomra.

A téma kapcsán nem tudtam eltekinteni attól a szintén önálló filozófiai kérdéskörtől, hogy a megállapítás, amit egy adott dologról tehetünk, az mennyire lehet valóságos, le tudjuk e bontani teljesen a társadalom definícióit, és a szubjektív nézőpontunkat egyszerre? Aztán egyre inkább azon kezdtem tűnődni, hogy ebben a mesterséges társadalomban lehet-e a létezés bármilyen formája egyáltalán autentikus? A megszámlálhatatlan életszituáció között vajon tényleg rendelkeznünk kellene egy egységes, feddhetetlen, felpolírozott éntudattal, ami csak érettség kérdése? Szeretjük a tisztán definiálható dolgokat, sokszor az őszinteség, vagy az igazság rovására. Már gyerekkorunktól elkezdjük feltárni a saját definícióinkat egészen onnantól, hogy az első vélemény elhangzik rólunk – amit már megértünk -, vagy először felteszik nekünk a kérdést, hogy kicsodák vagyunk, miközben még megszámlálhatatlan, és sokszor ellentmondásos szerepkörökbe kerülünk életünk folyamán.

Horváth Csilla

A műveim túlnyomórészt motorikusan meghajtott kinetikus objektek, illetve installációk. Ezek témájául minden esetben személyes tapasztalatot választok. A munkáim vissza-visszatérő monoton struktúrája szépen párhuzamba állítható, a saját művészetemről való gondolataim felépítésével, a folyamatos önmegerősítéssel, és megkérdőjelezéssel. Ezt a mozgásrendszert alkalmaztam a kiállítás alkalmával is, a közösen meghatározott tematikára reflektálva. Az „az vagyok, akinek képzelem magam” gondolat nálam csak is egy szerepkörrel kapcsolódott össze, a művész léttel. A sok-sok általam betöltött szerep közül – gyerek, feleség, alkalmazott, szomszéd stb.- egyik sem jár annyi önigazolási válsággal, mint az önmagamat művészként való pozícionálás.

Vajon a vele eltöltött idő határozza-e meg, hogy művész vagyok, vagy az iskoláim? Az elnyert elismerések tételei vagy a tagsági pozíciók? Hivatás ez, vagy misszió? Lehet művész az is, aki nem aktív, vagy folyamatos jelenlét helyezhet minket csak erre a státuszra? Ezek a kérdések merültek fel bennem, amikor elkészítettem a tér közepére installált gyermekhintámat. Ez a hinta más mozgás struktúrát mutat, mint amit elvárnánk tőle. Folyamatos, lassú erőltetett menetelést végez, úgy, hogy az ellensúly hol előtte, hol mögötte nehezedik. A gyermeki könnyedséget és lendületet egy monoton szívós felnőtt tudat cserélte fel. Szerettem volna megidézni a munkámmal a napi küzdelmeket, a pályán való maradásért.