„Szeretnék valamit adni a munkámmal a budapestieknek” – interjú Nagy Dániel Viktorral

Le tudnád írni 100 szóban, mit jelent számodra Budapest? A 100 szóban Budapest történetíró pályázói erre tesznek kísérletet. A legjobb pályaműveket nemcsak egy kiállításon tekinthetjük majd meg, hanem könyv formájában is megjelennek. Sőt, színpadi mű is készül belőlük, ez a 100 szóban a város, amit a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében a város utcáin is élvezhettünk. Az előadás egyik szereplőjével, Nagy Dániel Viktorral beszélgettünk.

fotó: Németh Krisztina

2014-ben hirdették meg először a 100 szóban Budapest pályázatot. Hogyan kerültél a történetbe, hogyan született meg a 100 szóban a város előadás?

Egy programszervező ismerősöm, aki a 100 szóban Budapesten dolgozott keresett meg az ötlettel, hogy ne csak könyvben, hanem élő előadások formájában is eljutassuk az emberekhez a 100 szavas történeteket. Egyből elvállaltam a felkérést, a feladathoz társamul pedig Szilágyi Csengét választottam, aki a Színművészeti Egyetemen osztálytársam volt és mindig szerettünk együtt dolgozni.

Hogyan döntitek el, mely történeteket válogatjátok be az előadásotokba?

Vannak olyanok, melyek olvasva nagyon jók, de előadva annyira nem izgalmasak. Színészként a tartalom mellett a hatásmechanizmus szempontjából is vizsgálódunk az előadandó történetek kiválasztásakor. Az évek alatt finomodott annyit az ízlésünk, hogy Csengével, akivel egyébként is egy hullámhosszon vagyunk, szinte azonnal el tudjuk dönteni, melyik pályázó műve él meg a színpadon, melyiket érdemes megzenésíteni, és melyik az, amelyik leírva érvényesül jobban.

blank
fotó: Németh Krisztina

Nemcsak előadod a műveket, de a zsűri tagja is vagy. Melyik feladat áll közelebb hozzád?

Ez az egész projekt egy szerelemgyerek számomra, a két szerepem nem különül el benne. Már akkor elképzelem, hogyan nézne ki egy szöveg a színpadon vagy az utcán énekelve, amikor először olvasom. Ha összeáll bennem a történet, igyekszem az adott művet továbbjuttatni.

Neked melyik a kedvenc történeted?

Sok van, ami megragadt bennem, ezrét nem szeretnék egyet sem kiemelni, nagyon különböző sztorikról van szó. Valamelyik egy apa elvesztéséről szól, a másik a dugóról a városban. Az a legjobb bennük, hogy mindegyik középpontjában az ember, az emberi történetek állnak, így nem csak Budapesten lehet élvezni őket, vidéken is megállják a helyüket, sőt, Londonban is, ahol nemrégiben Hrutka Róberttel léptem fel, és az előadásba belecsempésztem néhány 100 szavas történetet is. Az, hogy budapestiként hallgatjuk őket, és tudjuk, hogy a történetben szereplő 4-es 6-os villamos vagy a 9-es busz hol közlekedik, vagy hogy hol van az Astoria, csak plusz.

blank
fotó: Németh Krisztina

Hozzá kell tenni, te sem Budapesten nőttél fel. 18 éves korodig Kistarcsán éltél. Milyen érzés volt fiatal felnőttként belecsöppenni a fővárosi életbe?

Kistarcsán volt az otthonom, de itt, Budapesten szocializálódtam. Ide jártam bölcsődébe, általános iskolába, gimibe, egyetemre, majd 18 évesen, amikor kollégista lettem, már ténylegesen itt is laktam.  Budapestinek vallom magam, mivel minden ideköt.  Ezernyi emlék fűz az Ecseri úthoz, Kőbányához, ahová iskolába jártam és a Belvárosi Színházhoz, ahol most dolgozom.

Miről szólna a te 100 szavas történeted?

Egyszer nekiültem, hogy megfogalmazzak egy történetet, de egyszerűen nem ment. Ehhez is kell egyfajta véna, hogy valaki megtalálja a megfelelő szavakat.

Mi lett volna a sztori?

Egy szombati napon éppen a Belvárosi Színházba jöttem rollerrel, amikor megláttam egy táblát az utcán, előtte egy mécsessel. A táblán a következő felirat állt: „Én is voltam már ott, ahol te, te is lehetsz ott, ahol én.” Azt gondoltam, biztosan meghalt valaki ezen a helyen, és az illető szülei kereszt helyett ezzel az üzenettel hívják fel az emberek figyelmét a veszélyes átkelőhelyre. Csak másnap, amikor ismét arra jártam, vettem észre, hogy a tábla mellett egy idős koldus bácsi ült. Ekkor jöttem rá, nem is volt itt semmilyen baleset, a hajléktalan próbált némi alamizsnát gyűjteni az üzenettel.

blank
fotó: Németh Krisztina

Melyik a kedvenc budapesti helyed?

Nem tudom, sok van. Szeretem a 9. kerület rehabilitált részét, kedvelem a Belvárosi Színház környékét is. Eddig mindig a belvárosban éltem, de pár napja kiköltöztem a külvárosba. Most, hogy 30 éves lettem, kicsit más lett a prioritás, már nem szeretek a kukásautó zajára ébredni, az állandó pörgés sem annyira a lételemem, sokkal fontosabbá vált a nyugodt otthoni környezet.

Említetted, hogy rollerrel közlekedsz, vagyis közlekedtél. Gondolom, a külvárosból már nem így jutsz be a színházig.

Kocsival bejövök egy darabig, utána pedig rollerrel megyek tovább. Délután 5 óra környékén másképp szinte be sem tudnál jutni a belvárosba. Szeretem azt a fajta szabadságot, amit a roller ad, hogy végigsuhanhatok az emberek között a járdán. Teljesen más érzés így közlekedni, mint tömegközlekedéssel.

Pest vagy Buda?

Most olvastam valahol, hogy Budán lakni jó, Pesten meg élni. Én is ezt vallom, bár most Pesten élek, de olyan zöld és nyugodt környezetben, ami általában inkább Budára jellemző.

blank
fotó: Németh Krisztina

Áprilisban a Londonban élő magyar közösség előtt léptél fel Hrutka Róberttel. El tudnád képzelni, hogy külföldre költözz?

Rövid időre talán, de egyébként nem. Már csak azért sem, mert az anyanyelvemet, mint eszközt használom a munkámhoz, magyarul énekelek, magyar nyelven adok elő, nehéz lenne ezt az egyik percről a másikra felülírni. Ennél is fontosabb azonban, hogy nagy lokálpatriótának tartom magam, és szeretnék valamit adni a munkámmal a budapestieknek, azoknak az embereknek, akikkel egy városban élek. Tudom, hogy sok dolog sokkal jobban működik más országokban, de ezektől függetlenül is úgy érzem, itt a helyem. Szeretnék a munkámmal hozzájárulni ahhoz, hogy Magyarország is egy olyan hely legyen, ahol sokan és boldogan megférnek egymás mellett.

fotók: Németh Krisztina