Dmitry Glukhovsky, a Metró-trilógia szerzője az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatta be legújabb könyvét, a Textet. A könyv főhőse, Ilja 7 év után szabadul a börtönből, majd Moszkvában számol le Petyával, a férfival, aki hűvösre juttatta. Ilja nemcsak a férfi életét, de a telefonját is elvette, majd hamarosan azon kapja magát, hogy a mobilján keresztül Petya élete teljesen feltárul előtte, ami szép lassan a sajátjáévá is válik.
Dmitry (becenevén Mitya) éppen a telefonját nyomkodja, amikor megérkeztem az interjúnkra. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám, hiszen a Text című könyve egyik tanulsága is az, hogy szinte elválaszthatatlanok vagyunk a telefonunktól.
Dmitry kedves és közvetlen, mint elújságolta, nemrég olvasta el a legújabb Dan Brown-könyvet, ami véleménye szerint „reménytelenül rossz, teljesen kiszámítható”. Az interjú közben kétszer megcsörrent a telefonja is, aminek a csengőhangja (láss csodát) a könyvbéli okostelefon csengőhangja. Így válik a művészi valóság igazi valósággá, mondta nekem Mitya mosolyogva, miután letette a telefonját.
Hogyan lettél író?
Apa újságíró volt, gyakran dolgozott otthon az írógépén, én pedig kisgyerekként odaültem mellé és utánoztam. Hároméves koromban írtam az első történetemet, majd az óvodában félelmetes történetről, állatokról, sőt, még Leninről is írtam. Sosem lebegett más cél a szemem előtt, mindig író akartam lenni.
Honnan merítesz ihletet?
Sokat utazom, nagyon sok embert ismertem meg a munkám során, és persze ott vannak a saját élményeim is. Áldottnak érzem magam, amiért Oroszországban születtem, az is nagyon inspiráló környezet.
Tényleg?
Olyan országban élek, ahol olyan híreket hallani, mint egy Orwell-utópiában. Az ellenzéki politikusok, újságírók ellen különböző módokon lép fel a kormány. Az oroszok nem tudják a saját emlékeiket, életüket megélni és feldolgozni, mert a kormány célja, hogy egy kreált, hamis múltra emlékezzenek. Ezért nem tanulunk a múltból, nem tudunk helyes következtetéseket levonni – és ezért lehet az is, hogy pár évtizedenként mindig meglep minket egy orosz író egy utópiával. Milyen unalmas hely ehhez képest Finnország!
Hogy született meg benned a Text ötlete?
Elsődlegesen a mobiltelefonok inspiráltak, ők a mi „háttértörténeteink.” Ma a kommunikáció nagy része írásban történik. A flörtöléstől a szakításig, a vallomásoktól a hazugságokig, a békekötéstől az árulásig mindent a telefonunkon írunk meg. Szinte mindentudóvá tesz minket ez a készülék, nélkülük kevesebbnek érezzük magunkat. Ha elveszed valaki mobilját, azzá az emberré válhatsz, akié a telefon volt.
Erről szól lényegében a Text is. Mit szerettél volna ezzel a történettél üzenni?
Bármilyen rendszerkritikus üzenetet akartam volna közvetíteni, a kormány elterelte volna az oroszok figyelmét. Amíg a társadalmat minden nap elnémítja az állami propagandarendszer, nincs értelme üzengetni nekik. Bármilyen igazságot is kínálnék, nem érne célba. Egyfajta időkapszulát szerettem volna készíteni az üzengetés helyett, hogy pár évtized múlva, ha valaki kezébe fogja a könyvem, tudja, milyen volt a 2017-es év.
Mit árul el rólad a telefonod?
Két telefonom is van. Az egyiken a hivatalos ügyeket intézem, a másikon a családom és a barátaim érnek el. Az előbbiről elérhetőek a munkához szükséges dokumentumok, utóbbiról nem. Igyekszem egyensúlyban tartani, hogy életemnek ez a két része ne keresztezze egymást, és arra is ügyelek, hogy ne töltsek fel túl sok tartalmat magamról a közösségi felületekre.
Tegnapelőtt posztoltad ki az Instagram-oldaladra, hogy elsőként vetted a kezedbe a Text magyar kiadását. Milyen érzés volt?
Imádom a borítót. Nagyon tetszik, hogy ilyen lányos, ártatlan külseje van, olyan, mintha egy romantikus kalandregény lenne. Szeretem, ha a borító picit félrevezető. Persze bevallom, amikor az első külföldi kiadásomat fogtam a kezemben, izgatottabb voltam.
Hamar ráunsz a dolgokra?
Ezért is próbálom ki magam mindig új műfajokban, hogy mindig szenvedéllyel tudjak írni. Ha nem érzek semmit írás közben, az olvasóktól sem várhatom el, hogy bármit is átéljenek. Akár könyvet olvasol, akár filmet nézel, minden az érzelmekről szól, mindig egy érzelmi kalandra vágysz. Ha ez hiányzik, csalódott leszel, teljesen mindegy, hogy a Transformers 3-at vagy a Dunkirköt nézed meg.
Spontán módon, vagy előre megtervezetten írsz? Amikor belefogtál a Textbe, már előre tudtad, mi lesz a vége?
Nem szeretném lelőni a könyv csattanóját, ezért csak annyit mondok, amikor elkezdtem a könyvet írni, még nem láttam előre, mi lesz a vége. Azt persze tudtam, miről fog szólni, a főbb fordulópontok is a fejemben voltak, de a vége még homályos volt a fejemben.
Ha már ennyire szereted az újdonságokat, új ingereket, el tudnád képzelni, hogy filmet készítsenek a Textből?
Tavaly nyár óta 10 cég is megkeresett, hogy filmre adaptálnák. Azóta meg is állapodtam az egyikkel, most véglegesítjük a szerződést. Sőt, színdarab is lesz belőle, ami egy hónap múlva debütál Moszkvában. Negyven felé közeledve a színház már talán jobban is passzol hozzám, mint a mozi.
Ötödjére jársz Budapesten. Mit szeretsz legjobban a városban?
Budapest olyan, mint Párizs egy nukleáris támadás után. Szeretem a Gellért és a Széchenyi fürdőt, voltam már a várban is, a gulyást is imádom, az emberek is mindig nagyon kedvesek. Amikor legelőször jártam itt, mocskosabb, elhanyagoltabb volt a város, azóta sokat fejlődött. Azért még látni néhány lepusztult környéket, de én szeretem ezt a fajta szépséget is, a régi, dicsőséges múlt emlékeit. A hanyatlásban is van gyönyörűség. Úgy érzem, Budapest sok tekintetben hasonlít Moszkvára, mindkettőnek erősen nosztalgikus hangulata van, picit még a múltban élnek, mivel a jelenben még keresik az útjukat.
