Te mire lennél képes, hogy túlélj?

Közhely, de igaz: nehéz helyzetben mutatkozik meg igazán, milyen fából is faragtak minket. Nem az állásinterjúkra, sportversenyekre, „A végén csak egy maradhat”-féle reality blődségekre gondolok, hanem olyan helyzetekre, amikor élet és halál kérdéséről van szó. Mondjuk arról, hogy lezuhan a repülőjáratod az Andok kellős közepén, és valahogyan túl kell élned a katasztrófát. Te vajon mit tennél meg érte?

Piers Paul Read: Életben maradtak című könyve igaz történetet mesél el. 1972. október 13-án, pénteken, az Uruguayból Chilébe tartó Keresztény Öregfiúk rögbicsapatát szállító repülőgép lezuhan az Andok felett. Két hónapon át a világ semmit nem tud róluk. Vajon vannak túlélők? Vagy mind odavesztek? Alig pár nappal karácsony előtt 16 fiatalemberre találtak rá mentőhelikopterekkel. Csak ennyien élték túl az embert próbáló körülményeket, majdnem harmincan pedig odavesztek.

Európa Könyvkiadó

A könyv szólhatna arról is, hogyan próbált meg a maroknyi fiatalember visszarázkódni a hétköznapok valóságába és hogyan tűrik (vagy éppen élvezik?) a média rájuk irányuló figyelmét. Ha a könyvet ma, és nem 1974-ben írták volna, valószínűleg erről is szólt volna. Ám a történet elmesélője, Piers Paul Read ennél sokkal nehezebb és izgalmasabb feladatra vállalkozott: azt vetette papírra, hogyan élte túl a 16 fiatal a havas hegyekben töltött két hónapot és mi történt a társaikkal, akik nem voltak ennyire szerencsések.

Read azt sem hallgatja, hogy mire vetemedtek az életben maradottak azért, hogy túléljék a szerencsétlenséget.

Kannibálokká váltak.

S bár a fenti mondat mindenkiből kellemetlen érzés vált ki, ha jobban belegondolunk, más alternatívájuk nem is lett volna a fiatal rögbicsapat játékosainak és velük utazó hozzátartozóknak. Elhunyt társaik húsát kényszerültek megenni, mivel más táplálékuk, a semmi közepén, hegyes, havas csúcsokkal körbeölelve, nem volt.

Mielőtt még azt hinnénk, hogy a könyv hatásvadász, és obszcén örömmel részletezi a hullaevés pillanatait, eloszlatjuk a kételyeidet. Ez a könyv nem egy horrorkönyv, hanem egy fantasztikus dokumentumregény, melynek minden sora igaz.

Ahogy azt Read bevallja az előszónál: néha ugyan elragadta a kísértés, hogy írói kreativitásának teret engedjen, és kicsit regényesebben alakítsa a szálakat, erre nem volt semmi szükség:

A leírtak, vagyis a valóság, minden cifrázás nélkül is egy izgalmas, hátborzongató, ám mindenek előtt megható történet.

A könyv párhuzamosan meséli el repülőgép-szerencsétlenség áldozatainak históriáját és az otthon maradt hozzátartozók küzdelmét, hogy megtalálják szeretteiket – lehetőleg még élve.

Megtudjuk azt is, hogy a túlélők milyen leleményességgel készítettek napszemüveget maguknak a repülőgép roncsaiból, hogy előbb székrekedéssel majd kóros hasmenéssel küszködtek, hogy milyen nehezen tudták beosztani a cigit, hogy a három orvostan hallgató fiatal hogyan próbált meg segíteni bajba jutott társaikon, és milyen kezdetleges „műtéteket” hajtottak végre, például akkor, amikor az egyik fiú kilógó beleit egy éles eszközzel levágták, ám csodák csodájára a beteg túlélte a bizarr beavatkozást.

Mindeközben a szülők, rokonok otthonról aggódtak, az egyik apuka városról városra járta Chilét, mindenhol fia után kutatva, megint mások médiumot fogadtak, hogy elveszett gyerekeikre bukkanjanak.

A történet végénél, a happy endnél (amennyiben lehet a szörnyű esettel kapcsolatban ezt a kifejezést használni), nem lehet meghatódottság nélkül olvasni a sorokat és együtt örülni a túlélők szerencséjének.

Nem csoda, hogy a könyvből 1993-ban filmváltozat is készült, mely, a könyvhöz hasonlóan, pozitív kritikákat kapott.

A könyv legnagyobb kérdése, melyet minden olvasó feltesz magának, hogy vajon mi is képesek lettünk volna-e halott társaink húsát (agyát, tüdejét, máját, csontvelőjét) megenni.

Reméljük, egyikünk sem kerül olyan helyzetbe, hogy választ kaphasson erre a kérdésre.

Inkább őrizzük meg magunkban az 1972-es események és a dokumentumregény legnagyobb tanulságát: szívóssággal, összetartással és a szeretteinkbe vetett hittel bármi túlélhető. És ilyenkor mindaz talán mellékes is, mennyi nehézséggel, fájdalommal jár a célig vezető út.