Az On The Spot alkotói, Cseke Eszter és S. Takács András több mint 60 országban forgattak a Himalájától Afganisztánig, dokumentumfilmjeiket itthon a Duna TV vetíti, de rendszeresen szerepelnek külföldi fesztiválokon és csatornákon. Legutóbb például a Deutsche Welle több mint száz országban vetítette a Diktátorok gyermekei című dokumentumfilmjüket. Legújabb évaduk ma este (okt.18.) indul a Duna TV-n.
Hogyan fogalmazódott meg bennetek, hogy dokumentumfilm-sorozatot szeretnétek készíteni? Milyenek voltak a kezdetek?
S. Takács András: A Színház- és Filmművészeti Egyetemen televíziózást és dokumentumfilmezést tanultunk, és amikor azon gondolkodtunk, hogy hol dolgoznánk szívesen a magyar médiában, hol foglalkozhatnánk a világ dolgaival, hol mesélhetnénk el távoli kultúrák történeteit – minket már akkor is sokkal jobban érdekelt például a Közel-Kelet, mint a belpolitika –, akkor teljesen tanácstalanul álltunk. Ami minket izgatott, abból alig lehetett látni valamit a magyar csatornákon.
Cseke Eszter: Így aztán Andris az első nyáron a CNN-hez és a BBC World Service-hez jelentkezett gyakornoknak, én pedig Libanonban forgattam az első vizsgafilmemet. Egy évvel később ő az NBC News kurzusán tanult a New York Film Academy-n, én meg az ARTE rendezői workshopján vettem részt, szóval igyekeztünk a legkülönbözőbb helyeken megtanulni a történetmesélés mesterségét. Ehhez az egyetemen keresztül is sok segítséget kaptunk, a repjegyektől az ösztöndíjakig, itthon Fekete Ibolyától és Vitray Tamástól leshettük el a legtöbbet.
S.T.A.: Ugyanakkor azt tanultuk, hogy a magyar néző három dolgot nem néz a tévében: feliratos tartalmat, külföldi témát és dokumentumfilmet. Ehhez képest vettük a hátizsákunkat meg egy kis kamerát, és leforgattuk az On The Spot pilotját, azaz próbaadását: egy feliratos dokumentumfilmet a Gázai-övezetből. Budapesten négyből négy tévé nemet mondott rá, de az ötödik pont valami ilyesmire vadászott, és megrendelte a műsor első 10 epizódját. Most ősszel a nyolcadik évad kerül majd adásba.
Melyik filmet volt a legnehezebb előkészíteni?
Cs.E.: Azt hiszem, a Diktátorok gyermekei széria volt eddig a legnagyobb kihívás és ez is tartott a legtovább, mire végül Fidel Castro lánya, Augusto Pinochet lánya és Idi Amin fia igent mondott. Aztán volt egy-két törzs, amelyről szinte semmilyen anyagot nem talált az etiópiai tolmácsunk még az addis-abebai könyvtárban sem. Végül ide éppen azért volt érdekes elutazni, mert mi forgathattuk erről a közösségről az egyik első filmet.
Kit volt a legnehezebb elérni?
S.T.A.: Talán a világ vezetőivel volt mindig a legnehezebb dolgunk. A forgatást Ban Ki-Moon ENSZ-főtitkárral, Evo Morales bolíviai elnökkel és Aung San Suu Kyi Nobel-békedíjas burmai politikussal is hetekig tartó szervezés előzte meg, de a legkeményebb dió Ferenc pápa volt, akit két hónapon át próbáltuk megközelíteni a vatikáni titkárságán keresztül, mert tudtuk, hogy Auschwitzba utazik, mi pedig éppen az egyetlen olyan zsidó asszonnyal forgattunk, aki a koncentrációs táborban született a felszabadítás előtt, és túlélte. Végül Dél-Amerikában találtunk valakit, aki még évtizedekkel korábbról ismerte Ferencet, és ő segített eljuttatni a levelünket hozzá. Két nappal később jelentkezett egy vatikáni diplomata, hogy Ferenc pápa audienciára hívja a főszereplőnket, és mi is mehetünk.
Mit lehet tudni új évadról?
Cs.E.: Tulajdonképpen a trauma-feldolgozásról szól. Az előző sorozatunk 10 baba születését mutatta be, háborús zónában, menekülttáborban vagy épp egy békés születésházban Bali szigetén. Minden helyszínen láttuk, hogy melyik babára mi vár majd, de hogy vajon hogyan befolyásolja az életüket a születésük és annak körülményei, arról természetesen nem forgathattunk, ez a következő évtizedekben derül majd ki. Bizonyos értelemben ennek a szériának a folytatása az idei On The Spot évad, ugyanis olyan emberekről szól, akik a történelem legsötétebb korszakaiban születtek vagy voltak gyerekek. Egy észak-koreai munkatáborban, náci koncentrációs táborban, a vörös khmerek legdurvább börtönében vagy a vietnámi háborúban. Arra voltunk kíváncsiak, évtizedek alatt ki mit kezdett ezzel a borzasztó nehéz kezdettel, feldolgozták-e ezeket a gyerekkori traumákat, és ha igen, hogyan sikerült.
Miben befolyásolja családotok bővülése a munkátokat?
S.T.A.: Nem megyünk se háborúba, se törzsekhez, igyekszünk bababarát helyszíneket választani a filmjeinkhez. A lehető legrövidebb idő alatt próbálunk meg eljutni egyik helyszínről a másikra, nincsenek már hosszú és kimerítő átszállások, mint régen, több közvetlen járattal repülünk, mint valaha. És ha lehet, nem töltünk négy éjszakánál kevesebbet egy helyen.
Rendszeresen írtok az utazásaitokról különböző magazinokban. Mit gondoltok, mitől lesz egy úti beszámoló érdekes az emberek számára?
Cs.E.: Ha személyes és nem sablonos. A látvánnyal az Instagram és a Pinterest korában nem érdemes hosszas tájleírással konkurálni. Amikor utazási cikket írunk, mi arra törekszünk, hogy a lehető legszemélyesebb legyen, illetve hogy olyan helyszínt válasszunk, ahová a legtöbb olvasó tényleg csak velünk jut el, így aztán biztosan valami újat mutathatunk, például a marokkói király szállodájában vagy az Indiai-óceán egy apró magánszigetén.
Mit gondoltok, veszélyes egyedül utazni? Mely országok ideálisak azoknak, akik egyedül indulnak útnak?
Cs.E.: A világ legtöbb országában nem veszélyes egyedül utazni, persze vannak helyek, ahol vigyázni kell, főleg egyedül utazó nőként. Nagyon ajánlanám Balit, de Dél-Kelet-Ázsia több más országát is. Sok mindent megtapasztalhat az ember egyedül járva a világot, amit párban vagy társaságban nem. Más impulzusokra vagy nyitott, másokkal kerülsz kapcsolatba. Ugyanez a helyzet, ha kisgyerekkel utazol: amióta család lettünk, természetesen mi is egyre több kisgyerekes családdal ismerkedünk meg útközben. A legviccesebb, hogy nem egyszer pontosan ugyanaz a játék van a fiunk kezében másfél kontinensre innen, mint a szembejövő gyereknek, aki szintén több ezer kilométerről indult útnak a szüleivel, csak épp a másik irányból. Egyre inkább egy hatalmas falunak látjuk a világot.
