Budapesten lépten-nyomon találkozhatunk olyan egyszerű művészekkel, akik az utcákat színesítik saját készítésű tárgyaikkal. Láthatunk festményeket az aluljárókban, alumíniumdobozból készült asztali díszeket forgalmas csomópontokon, vagy akár a Zoltán keze által készített parafa-gyufafigurákat.
Zolit legelőször a Margit-sziget bejáratánál láttam. Már akkor megragadta a figyelmem a sok kis figura és az, hogy mind parafa dugókból készült. Mert fontos, hogy mi lesz azokkal a dolgokkal, amik a fogyasztói társadalmat elégítik ki, majd használhatatlanokká válnak. Zoli ezekből készít apró ajándéktárgyakat, melyeket az utcákat járva árul.
Nem szégyen, ő hajléktalan. Főleg úgy nem, hogy ő az a fajta hajléktalan, aki miután megjárta a poklot, nehezen, de tanult belőle, és most munkaképtelenként önmagát valósítja meg ezekben az ötletes, kézműves tárgyakban.
Másodjára találkoztam most vele, valahol a 4-6 villamos melletti fás járda árnyékos tövében, ahol világos van, de nem tűz a nap. Épp pakolgatta a portékáját, amikor nem tudtam megállni, hogy megszólítsam. Elmondtam neki, szeretném lefotózni a dolgait, és beszélgetni vele kicsit, hogy meg tudjam írni a történetét.
Nem állt ellen, csak azt kérte, ne írjam meg, hol vagyunk, mert a múltkor, amikor egy másik újság írt róla, másnap megérkeztek a közteresek. Pedig Zoliról talán meg sem mondanánk, hogy hajléktalan, a szállót is rendesen fizeti abból a kis pénzből, amit a figurákért kap. Nem kéri, kapja, nincs áruk, ha valaki ingyen el szeretné vinni, annak odaadja. Volt, aki már sokat fizetett érte, és legtöbbször a kreativitást némi apróval honorálják.
A történet Veszprémből indult, ahol egy mezőtúri barátjával való közös beszélgetés során két parafa dugóból és fenyőágból készült el az első figura, egy „csudaszarva”. Zoli művei között ma már találunk R2D2-robotot, Minyon-figurákat, repülőt és mindenféle kisállatot, kiszínezve és -festve, papírrészletekkel ellátva.
Zoli Egerből származik, de ma már Budapest a centrum, de állandóan járja az országot, mert egy-egy fesztiválra is szívesen elmegy, hogy ott is a közönség elé tárja saját kis művészi világát, és előfordult már, hogy nagyobb fesztiválokra is befizette a belépőt, hogy kikapcsolódjon, miközben elajándékoz néhány ilyen figurát. Egyszer Nickelsdorfig vitte az útja.
Azt mondja, általában jól kijön a megkeresett pénzből, ki tudja fizetni a szállót, tud venni élelmet, ami szigorúan csak élelem, mert 2 éve nem iszik egy kortyot sem, rájött, hogy az nem élet. Úgy gondolja, lehet néha nehezebb így megélni az utcán, több pénze volt, amikor kéregetett, de ezt szereti, és jó dolognak érzi, hogy tud valami olyat adni az embereknek, ami talán szebbé varázsolja a napjukat.
Az biztos, hogy a csudaszarvas pesti utódai mosolyt csalnak az arcokra, így én is választottam magamnak egy kis tacskót, Zolinak pedig megígértem, hogy belinkelem az oldalát (ITT), így az olvasók tovább csemegézhetnek kedves figurái közül. Már alig várom, hogy elküldhessem neki a megjelent cikket, ahol a hírnevet most nem valamelyik sztár zsebeli be, hanem a világot színesítő kisemberek egyike!
Kovács M
