Magyar, mégis nemzetközi, hagyományos, mégis úttörő – ez az ExperiDance Production tánctársulat, mely időről időre újraértelmezi a magyar néptánc fogalmát. A táncegyüttes lelkével és művészeti igazgatójával, Román Sándorral beszélgettünk bámulatos fellépéseikről – és mindarról a munkáról és erőfeszítésről, mely mögöttük rejtőzik.
Hogyan találtál rá a tánc világára?
Egy apró faluból származom, ahol a néptánc még a hétköznapok valósága volt, az emberek sokkal közelebb álltak egymáshoz és a természethez. Emlékszem, az édesanyám adott egy üveg pálinkát, hogy vigyem el a szomszéd bácsihoz, és kérjem meg, hogy tanítsa meg a tánclépéseket.
Innen azért még hosszú út vezetett a fővárosi Balettintézetig, ahol tanultál.
Gyerekkoromban az én falum táncosai voltak az országban a legjobbak, még a kubai világifjúsági találkozóra is kikerültünk, ahol Fidel Castro mindkét arcomra adott puszit. A tánc adta meg számomra a kitörési lehetőséget, így kerülhettem el Budapestre, ahol a Balettintézetben tanulhattam.
Hogyan emlékszel vissza az első előadásodra?
Az István, a királyban táncoltam először. A Királydombon adtuk elő, este, szabadtéren. A színpadról nem láttuk, mekkora közönség gyűlt össze, mivel a nézőtér nem volt kivilágítva, és azt sem tudtuk, milyen fogadtatása lesz a darabnak. Csak akkor láttuk meg, milyen hatalmas tömeg gyűlt össze, amikor a darab legvégén felkapcsolták a lámpákat.
Melyik szereplésedre emlékszel vissza a legszívesebben?
Ez olyan, mintha azt kérdezném meg tőled, hogy melyik ujjadat szereted a legjobban. Mindegyik darabban megszületett valami csodálatos, de mindegyikben volt egy olyan pont is, amikor küzdeni, szenvedni kellett a sikerért, de végül mindig megérte.
Milyen elvárásokkal vágtál neki az ExperiDance-nek?
Nem voltak elvárásaim, szeretetből, szenvedéllyel táncoltam. A mestereim azt mondták, hogy azért táncoljak, mert így boldog lehetek, hiszen értéket képviselek, a tánc segítségével megmutathatom a világnak, milyenek is vagyunk mi, magyarok.
Milyennek látja a külföldi közönség a magyar néptáncot?
A magyar néptánc nagyon egyedi, de a világ megérti, és elfogadja ezt a másságot. Az emberek azonosulni tudnak az eljátszott történetekkel, melyek nem mindig végződnek a hollywoodi kliséknek megfelelően. Vannak szomorú, kirekesztett és boldog karakterek is. A lényeg, hogy az előadásokon a néző elfelejti a külvilágot, el tudjuk vinni a darab világába.
Táncos, koreográfus és rendező is vagy. Melyik szerep áll hozzád a legközelebb?
Koreográfus vagyok, akinek az a feladata, hogy összegyúrja az előadás elemeit. Mindennel foglalkozik, ami a mozgáshoz kötődik. Ide tartozik a lámpák, a díszlet, a zene és a jelmezek változása, mozgása is. Akkor végzi jól a dolgát a koreográfus, ha ismeri az embereit, akiket sikerélményekhez juttat, amivel egyúttal motiválja is őket. Ha olyan dolgot művelsz, amiben érzed, hogy jó vagy, lelkessé válsz, és még többet, még jobban akarod majd csinálni.
Min dolgozol most éppen?
A Cinderellán, aminek szeptember végén lesz a bemutatója. Most készíti a zeneszerző a zenét, elsősorban azokhoz a részekhez, melyek alatt koreográfia is lesz. Áprilisban tartjuk a castingot, addigra a koreográfiával már elkészülök. Ezután tanulják majd az énekesek a dalokat, augusztusban pedig elkezdenek táncolni, közben elkészül a jelmez. Szeptemberben pedig összeeresztek mindenkit, és tökéletességig próbáljuk a darabot.
Melyik a kedvenc részed ebben a folyamatban?
Amikor bent megalkotom a koreográfiát. Ilyenkor varázslat történik, megszületik valami olyasmi, amit azelőtt senki nem látott még. Minden alkalommal új dolgot kell kitalálnom, ez okozza a legnagyobb örömöt. A próbateremben mindig megteremtünk egy világot a táncosokkal, melynek, ha ügyesen végeztem a dolgom, lesz egy utóélete. Azonban minden premieren elvesztem a darabot, onnantól már nem az enyém. Beleszeret a táncos, a marketinges, a közönség, és mind maguknak akarják, elrabolják tőlem.
Mit csinálsz ilyenkor?
Minden elkészült darab után magányos leszek egy picit, ezért gyorsan belekezdek egy másik munkába. Mindig a jövő dönti el, hogy egy mű fennmarad-e az emberek emlékezetében. Persze a művész is tehet a sikerért, ha minden egyenes nap legjobb tudását adja a munkájába. Eszerint próbálok élni és dolgozni én is minden egyes nap.
