A tél a nagyregények nemhivatalos időszaka. Még van egy hónapunk, amikor az órák százoldalakba simulhatnak, például az alábbi könyvek segítségével.
Erich Maria Remarque: A Diadalív árnyékában (1945)
Párizsban járunk, a fény városában, a második világháború kirobbanása előtti évben, csakhogy ebben a Párizsban nyoma sincs világosságnak: itt Ravic, a Németországból menekülni kényszerült, illegálisan életeket mentő, középkorú orvos éli reszketéssel teli mindennapjait lepukkant fogadókban, kuplerájokban és hátsóutcákban – a Diadalív árnyékában. Az állampolgárságától, otthonától és családjától megfosztott férfit nihilizmusba temetkezve éri a váratlan szerelem, amelynek hevessége nem képezhetne nagyobb kontrasztot a XX. századi valósággal. Remarque remekművét a kisember segélykiáltásaként tartják számon az elnyomókkal szembeni reménytelen harcban.
Daniel Keyes: Virágot Algernonnak (1959)
A megjelenésekor tudományos-fantasztikus irodalmi műnek számított Keyes novellája, amelyet csak utólag bővített azzá a regénnyé, amelynek kiválósága előtt ma egy világ hajt fejet. Sci-fi jellegét mára talán elvesztette a Virágot Algernonnak, de Charlie Gordon története mégis aktuálisabb a 21. században, mint valaha: a tudás, a siker hajszolása ma legalább annyi kérdést felvet az emberek egymáshoz való viszonyával kapcsolatban, mint az 1960-as években. Mialatt Charlie a fogyatékkal élők stigmáival és elnyomottságából fakadó nehézségekkel küzd, majd eléri az emberi zsenialitás csúcsát, az olvasó mérlegelni kényszerül, hol van ő az emberségesség egyetemes mércéjén.
Gabriel García Márquez: Száz év magány (1967)
A mágikus realizmus műfajának alfája és omegája, a latin-amerikai irodalmi kánon csúcsa, Márquez életművének ékköve: csak néhány a magasztos jelzők közül, amelyekkel a Száz év magányról szoktak beszélni. Hogy milyen könyv ez valójában? Egyedi időkezelése és a sokszor azonos nevű szereplők százai miatt nehezen követhető, ugyanakkor, ha az olvasó hagyja, hogy Márquez (valamint kiváló magyar fordítója, Székács Vera) kézen fogja és az ismeretlenbe vezesse, majd ott, zseniális íróhoz mérten, magára hagyja: egyszerre meseszerű és horrorisztikus, pont, mint az élet. Ami biztos, hogy a Buendía család története jó darabig velünk marad, sőt, példájukon keresztül talán egy-két egyetemes kérdésünkre is leszűrhetjük a választ.
Szabó Magda: Régimódi történet (1977)
A lélektan kivételes ismerőjeként Szabó Magda jó néhány olyan nagy ívű történettel ajándékozta meg az utókort, amelynek középpontjában olykor saját gyerekkori élményein, máskor a fennmaradt levéltári dokumentumokon keresztül a család és annak összetett kapcsolatrendszere bontakozik ki. A Régimódi történet egy óda az írónő édesanyjához, Jablonczay Lenkéhez: hosszú órákat töltött a rokonok felkutatásával, a velük való beszélgetéssel, hogy felgöngyölítse imádott szülője életének minden apró részletét, ekképpen méltó emléket állítva a „fénynek, amelyet nem lehet megvilágítani”. A családtörténet ismertetésével nem állt meg itt Szabó Magda, egészen 2007-es haláláig folytatta a mesélést.
Ken Follett: A katedrális (1989)
A világ egyik kedvenc történelmi regényíróját A katedrális című könyve emelte a legnagyobbak közé, amelyben modorosság nélkül, kegyetlenül szembesíti az olvasót a XII. századi Anglia erőszakos és hataloméhes valóságával. A több száz oldalas cselekmény, terjedelméhez híven, évszázadokat ölel fel, és ahogy arra a cím is következtetni enged, egy katedrális építése körül bontakozik ki, amelynek kezdetén Philip perjel igyekszik véghez vinni akaratát Tom építőmester segítségével egy polgárháború közepén, indulatoktól és szűklátókörűségtől szétzilált időkben: a sötét középkorban. A Kingsbridge-i katedrális a trilógia további két, szintén fajsúlyos kötetében épül tovább.