Az egyetlen és igencsak prózai tanulsága a valóságban két és fél órás Sóhajok című filmnek (mely szubjektív érzékelésünk szerint legalább hatórásnak tűnt) az, hogy Dakota Johnsonnak valószínűleg teljesen mindegy, milyen filmben játszik, számára csak az számít, hogy pucérkodhasson egy keveset. A Sóhajok című horror kritikáját olvassátok.
Nagy izgatottsággal vártam az 1977-es Sóhajok című film idei feldolgozását, melyet a Szólítsd a neveden rendezője, Luca Guadagnino készített és Dakota Johnson mellett az általunk nagyra tartott Tilda Swintont is meg tudta nyerni egy-egy főszerepre. (Hogy mivel, azt ne is kérdezzétek, mi sem értjük, de ez még egy kevésbé bosszantó érthetetlenségnek számít a filmmel kapcsolatban.)
A Sóhajok az 1960-as évek Németországában, egy balettintézetben játszódik, amit még a háború idején alapított néhány boszorkány. Ide érkezik a páratlan tehetségű Suzy (Miss Johnson), akire ráosztják a próbált darab főszerepét, mely éppen most üresedett meg. Patricia, Suzy elődje ugyanis rejtélyes körülmények között eltűnt az intézetből. Annyit azért tudhatnak a nézők, hogy mielőtt nyoma veszett volna, Patricia felkeresett egy idős pszichológust, aki előtt enyhén szólva is félőrült módjára viselkedett.
Bár a film központi motívuma a balett, látványos táncos jelenetekre ne számítsunk, a balettintézet nagyasszonya, Madame Blanch (Tilda Swinton) például egy másodpercnyit sem táncol a filmben. De nem csak a látványosan koreografált részeket felejtsük el gyorsan: lényegében a váratlan fordulatokról és izgalmakról is lemondhat a nyájas és balek néző, aki volt olyan ostoba, és jegyet váltott a filmre.
A Sóhajok egyetlen elvitathatatlan érdeme, hogy fantasztikusan hozza vissza a ’60-as évek feelingjét, nagyon erős és szuggesztív hangulata van, ezért is dőltem be a film elején, és hittem azt, hogy ebből akár még valami jó is kisülhet.
A film leglátványosabb (és egyben leggyomorforgatóbb) jelenete, amikor Suzy táncra perdül Madame Blanch előtt, hogy bebizonyítsa, képes a főszerep eltáncolására, miközben a szomszédos táncteremben Suzy mozdulatait követve szinte halálra tekeredik-csavarodik egy másik táncosnő, Sara, akinek csak egyetlen vétke volt: kezdett rájönni, hogy valami nem stimmel Patricia eltűnése körül. A jelenet végére Sara teljesen kitekert végtagokkal, eltorzult fejjel és törött csontokkal esik össze a táncparketten, ahonnan a tánctanárok éles kampókkal emelik fel és vonszolják az intézet titkos és horrorisztikus részébe.
A film poénját nem szeretnénk lelőni, főleg, hogy még mi sem jöttünk rá, mi is lenne az.
Merthogy innentől kezdve a történetnek se füle, se farka. A horrornak az a része, melyet valószínűleg a csúcspontjának szántak, ahelyett, hogy félelmetes és dermesztő lett volna, leginkább olcsóra és (jobb szó híján) gagyira sikeredett.
A vörös színben úszó képkockákkal a rendező azt akarta jelezni, hogy bizony, itt aztán rendesen folyik a vér, és hogy tovább fokozza a látványt, a még életben lévő balett-táncosnők meztelenül táncolják körbe már halott társaikat. És igen, ekkor vonaglik végig a kitekeredett pózban elhunyt hullák között egy (túl) sokat is sejtető kombinéban Dakota Johnson, hogy enyhén szétnyílt ajkaival és buta szemeivel legalább olyan tanácstalan arcot vágjon, mint a nézők, akikben okkal merülhet fel a kérdés: tényleg erre az izére vártunk mindeddig?
Akad azonban még egy dolog, amit nem tagadhatunk meg a filmtől: a címválasztása tökéletes. A Sóhajok valóban a sóhajokról szólt. Olyan nagy átéléssel és lelkesedéssel sóhajtoztak a filmbéli szereplők, hogy a nézőkre is ráragasztották. Ki unalmában, ki a hosszú üléstől elzsibbadt tagjai miatt, ki pedig bosszankodásában sóhajtozott maga elé, és várta, hogy végre felgyulladjanak a fények.
A jó hír viszont azonban az, hogy a film által okozott traumán valószínűleg hamar túl tudjuk majd magunkat tenni, hiszen ennyire könnyen felejthető filmmel ritkán találkozunk.
Félreértés azonban ne essék, ezt a tulajdonságát cseppet sem szeretnénk felróni a filmnek, sőt, ez a legtöbb, amivel kedveskedhetünk neki.