Emlékszel még arra az érzésre, amikor gyermekként a szüleid fotóalbumait lapozgattad? Újra átélted azokat a vidám, szomorú vagy éppen furcsa szituációkat, melyeket megörökítenek a képek. A képzelőerődet mozgósítva a képekhez kötődő történetekhez talán valamennyit még hozzá is tettél. Ezzel az érzéssel lehet legkönnyebben bemutatni a What Remains of Edith Finch nevű játékot, mely az emberi kapcsolatokról, az életről és az elmúlásról szól.
Egyszer volt, hol nem volt
A játék során a fiatal, 17 esztendős Edith Finch bőrébe bújhatunk, aki visszatér a Washington állambeli erdőkbe egykori családi házukhoz, hogy saját maga járjon a végére annak a sok kérdésnek, melyek családtagjai körül keringenek a fejében. A lakhely sem szokványos, már a távolból figyelve feltűnik az emeletek, a teraszok és a toldások különleges elegye. Az épületbe lépve, szép lassan tárulnak fel előttünk a titkok, apró kölyökkorunk óta lezárt szobák, amiket édesanyánk zárt el, s elsőre úgy tűnik, most is mindössze az apró kukucskálók segítségével nézhetünk mélyükre.
A csavar akkor következik, amikor rátalálunk egy rejtélyes átjáróra, amit az a kulcs nyit, melyet Edith az édesanyjától kapott. Az apró folyosóról az egyik rokonunk zárt szobájába jutunk, ahol egy naplóbejegyzést elolvasva egykori felmenőnk világába csöppenünk. A későbbiek során számos ilyen és ehhez hasonló élményben lesz részünk, ahogy haladunk előre a különös járatokkal és folyosókkal tarkított, szinte labirintusszerű épületben.
A fa újabb ága
A feladatunk, hogy a házban, melyet dédapánk emelt és több generációnyi Finch-nek adott otthont, megtaláljuk a kirakós összes darabját, felderítsük szerteágazó családfánk tagjainak elfeledett történetét. Miközben a szobákat és a ház környékét járjuk, azon is van időnk elmélázni, vajon tényleg a véletlenszerű események játéka, gonosz tréfa vagy az élet megkerülhetetlen velejárója a családot átokként sújtó tragikus események egész sorozata.
A What Remains of Edith Finch esetében a jól ismert felfedezős, mászkálós zsánert tulajdonképpen csak amolyan keretrendszerként működtetik a készítők. Ami kifejezetten a játékmechanikai elemeket illeti, meglehetősen viszszafogott a program, ám ez jelen esetben nem okoz problémát, hiszen a legapróbb részletig minden a történetmesélés alárendeltje.
Elhull a virág
Kevés médium van a szórakoztatóipar fősodrában, amely ilyen kendőzetlen őszinteséggel mer beszélni egy ilyen alapvető kérdésről, mint az elmúlás. Felgyorsult világunk annyi alternatívát kíván figyelmünk lekötésére, hogy időnk sem marad arra, hogy szembenézzünk saját földi létünk (időbeli) korlátaival.
Ez az alkotás pont ebből az állapotból szakítja ki a játékost, és kényszeríti arra, hogy elgondolkodjon. Nemcsak a Finch-vérvonal tagjainak sötét történésein, hanem létének igazán meghatározó attribútumain, s végső soron saját helyén a világban. Olyan emberi történeteket élünk át a játék során, melyek bár a fiktívek, rendkívüli módon merítenek hétköznapi környezetünkből és az ismert toposzokból.
Kik is vagyunk valójában? Mennyire határoz meg minket a háttértörténetünk, a körülményeink, a családi helyzetünk, a lehetőségeink? Predesztinál-e minket a vérvonalunk? A válaszokat a játékosok mélyen magukba rejtve találhatják meg.
Átélem, tehát vagyok
Madárként szárnyalva vagy éppen az első vad elejtésénél, esetleg békaemberként a vízben alámerülve konstans emocionális össztűznek vagyunk kitéve, melyet a fejlesztők nagyszerűen megtámogatnak egy lenyűgöző és abszolút egyedi mesélési metódussal.Felfedezéseink a történet előrehaladtával egyre inkább egy rendkívül baljós, mégis megkerülhetetlen végkifejlethez vezetnek, mely legyen bármennyire is vészjósló, egyre jobban meg akarjuk ismerni.
A What Remains of Edith Finch röpke játékideje ellenére egyáltalán nem egy könnyű esti program. Hihetetlenül meghökkentő dráma, izgalmas, érdekfeszítő, keserédes és nosztalgikus pillanatokkal telepakolva. Aki egy megrázó kaland részesese szeretne lenni, ne habozzon csatlakozni Edith-hez, hogy felderítse a Finch család lángjának pislákoló maradványait.
