A mindenki által ismert fővárosi Paradicsom a török időktől egészen máig megannyi történetet őriz: apácák, szerzetesek, királyok, költők, írók, művészek életképei elevenedhetnének meg a szigeten. Mi most a Jókai tündérkertjeként is ismert Margit-sziget középkori históriáit fedjük fel.
A Margit-sziget első fénykora
Geológiai szempontból a főváros legfiatalabb területének első virágzása a XII. századtól egészen a török időkig vezethető vissza, amikor az akkori „Nyulak szigetén” a Domonkos-rendi apácák, valamint a ferences és a premontrei rend tagjai éltek. Az egyik első épület feltehetően a premontrei templom lehetett, majd később felépült a Domonkos-rendi apácák temploma és kolostora, valamint a ferences kolostor is.
Az egyházi személyek épületei mellett a johannita és az érseki vár, illetve egy egész jobbágyfalu népesítette be a szigetet; az itt lakó világiak pedig az egyházi népeket szolgálták. E szakrális világnak Buda török kézre kerülésekor lett vége, ekkor a szerzetesek elhagyták a szigetet, ami ennek okán elnéptelenedett. Mai formáját a XIX. században kezdte elnyerni.
A Domonkos-rendi kolostorromok
A Margit-sziget legjelentősebb középkori emlékei elválaszthatatlanok Szent Margittól, IV. Béla király lányától, akit apja a tatárjárás után az egyháznak ajánlott fel. Ennélfogva a kolostor, valamint a mellette található királyi ház Margit számára épült, aki 1252-ben költözött a szigetre 12 apácával együtt.
Margit teljes mértékben azonosult a rá bízott feladattal, puritán, önsanyargató életet élt a szigeten. Éjszakánként rendszerint imádkozott, nem válogatott az elvégzésre váró munkák között, s mindezt tette egészen haláláig, 1270-ig. Mindössze 28 éves volt ekkor.
Ezzel egy időben a kolostor a sziget leggazdagabb szerzetesi épületének számított, ahová az előkelő családok előszeretettel küldték lányaikat. A hatalmas kolostorkert már 1251-ben rendelkezett vízvezetékkel, az épületegyüttes pedig magába foglalta többek között a kerengőt, a nyolcszögletű kútházat, a hálókat, a sekrestyét, a káptalantermet, a kapitulumházat, a konyhát, a közös ebédlőt és a dolgozótermet is.
Míg a kolostor mellett egy nagy kastély, a királyi udvarhely is helyet kapott, ahol Béla király és felesége szállt meg, amikor látogatóba érkeztek lányukhoz. Az apácák egészen 1540-ig, a török hódoltságig éltek itt, ezt követően végleg elköltöztek, és Szent Margit testét is magukkal vitték Pozsonyba.
A Domonkos-rendi apácák ittlétére utaló romokat egészen 1838-ig földréteg borította. Az 1838-as nagy árvíz miatt József nádor földkitermelésre adott utasítást, amit a mai templomtoronyrom tetején kezdtek meg. Az ásók ezt követően hamar kemény felületbe ütköztek, és sorra bukkantak elő a leletek. Falakra, sírokra, márványkoporsóra, illetve valószínűleg V. István király hamvaira is ráleltek.
A teljes területet a mai napig nem tárták fel, viszont a romkertet bejárva az épületegyüttes fő elemeit, a zárdát, a templomot, valamint Margit vörösmárvány sírját is megtekinthetjük.
A ferences templom és kolostor romjai
A Margit-sziget meséjének középkori lapjain 1270 tájékán írhatnánk először a ferences szerzetesekről, akiknek kolostoráról és javairól 1276-ban IV. László király jelentette ki, hogy nem tartoznak az apácák birtokához.
Királyi alapítású kolostorukat és templomukat egyébként 1270 és 1276 között emelték, majd a falak egészen a törökök pusztításáig állták a sarat. Az 1686-os felszabadító ostrom idején romossá vált épületet a bevonuló katonaság kórháznak és lőszerraktárnak használta. Azt, hogy egy része máig megmaradt annak is köszönhető, hogy 1796-ban József nádor, a sziget akkori tulajdonosa a kolostor egyik külső oldalára építtette fel nyaralóját.
Ez később szállodává alakult – így lehetett, hogy egykor Bródy Sándor és Krúdy Gyula is lakott itt -, majd később Polo-bárrá avanzsált. A nádor lakja a II. világháború idején lett oda, a ferencesek emlékeit pedig ma a gótikus templomhomlokzat, az egyik oldalfal maradványai, a kolostori temető és a temetőkápolna képviselik. Sőt, a torony északi sarkánál állva még az emeletre felvezető csigalépcső maradványait is megpillanthatjuk.
A Szent Mihály-kápolna
A főváros legrégebbi román kori emlékeként számon tartott kápolna a premontreiekhez tartozott, akik a XII. században, II. István király hívására érkeztek hazánkba, elsőként Váradhegyfokra. A szigetet 1541-ben hagyták el végleg.
A szerzetesrend szigeti tartózkodására utaló jelek nagy része a XX. századra eltűnt, csupán a kápolna egyik fala állt. 1914-ben azonban hatalmas vihar csapott le a szigetre, ami megannyi fa pusztulását okozta. Az egyik, vihar által kicsavart famatuzsálem gyökereivel együtt egy teljesen ép harang is a felszínre került. A terület feltárása ezt követően vette kezdetét.
Ennek eredményeképp Lux Kálmán tervei alapján építették újjá a kápolnát, amelyet 1932-ben szenteltek fel. És bár az épület nagyrészt a XX. század szülötte, Lux a feltárt romokból olyan korhűen rekonstruált a kápolnát, hogy belépve a középkor szelleme magával ragad mindannyiunkat.
A toronyra felnézve pedig egészen biztosan tudhatjuk, hogy Strous János mester több száz éves és egyben a főváros legrégebbi harangja leng benne.
Funzine
