A ma 35 éve, 1989. február 21-én elhunyt író neve mára már összekapcsolódott a könyveiben és feljegyzéseiben méltatott budai életérzéssel, amire később, a világon bárhol járva sóvárogva gondolt. A Tabánt a világ közepeként emlegette, míg szeretett Krisztinavárosában a buszmegállókban a mai napig az ő gondolatait olvashatjuk. Fedezzétek fel velünk együtt a zseniális író egykori lakhelyét és legendás törzshelyeit!
Míg Márai Sándorral kapcsolatban a legtöbbeknek a Budapesttel kapcsolatos idézetei jutnak eszébe, az író 1900. április 11-én Kassán látta meg a napvilágot, ahol emlékét, csakúgy, mint Krisztinavárosban, emléktábla és szobor is őrzi. A magyar fővárossal az első találkozása 15 évesen volt, amikor szülei beiratták Budára, a bentlakásos Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumba, ám a szigorú szabályokat nem tűrve, egy év múlva visszatért szülővárosába.
Pár évvel később, 1918 őszén költözött ismét Budapestre, ahol először a jogi kart, majd a bölcsészkart kezdte el, és ezúttal már megtalálta a helyét a bohém művészvilágban: jó barátságot kötött Kosztolányi Dezsővel és Krúdy Gyulával, és rendszeresen publikálta írásait.
Nem bíztam Pestben. Budán könnyebben lélegeztem.
Hamar beszippantotta a város lüktetése és nyüzsgő kulturális élete, és míg Pesten is bőven akadtak feladatai, a szívéhez mindig is Buda, azon belül is a Vérmező és környéke állt közel, ahova később a világ különböző pontjain élve is mindig visszavágyott.
Mikó utca 2.
Egy három éves párizsi út után, 1931-ben költözött be ekkor már feleségével, Matzner Ilona Lolával a Mikó utca 2. számú házba, ami egészen 1945-ig a pár otthonául szolgált. Az 1934-ben publikált, nagy sikerű Egy polgár vallomásai művében a következőképpen örökítette meg az itt töltött időszakot:
„Budára költöztem, az ismerős negyedbe, s mindennap óvatosan, gyanakodva mentem csak át Pestre. A Vérmező sarkán szálltam meg egy öreg, rozoga budai bérházban, szobám ablaka a János-hegyre nézett, lenn a mélyben, a Vérmezőn, katonatisztek lovagoltak kisleányaikkal, s öregasszonyok sétáltatták kutyáikat alkonyatkor, amíg a katonai kincstár szigorú rendelettel végét nem vetette e budai kutya-paradicsomnak. Pestre minden délután átmentem, elvégeztem ott dolgaimat, s aztán lehetőleg taxival vágtattam vissza Budára; csak a Lánchíd budai hídfőjénél lélegeztem fel, amikor az Alagút kivágását s azon túl a Krisztina tér zöld lombjait megpillantottam.”
A Krisztinaváros ekkoriban gyakorlatilag irodalmi negyednek számított, így nem meglepő, hogy a Mikó utcába beköltözve szomszédok lettek Kosztolányi Dezsővel, akivel mind kettesben, mind feleségeikkel négyesben sokszor sétáltak a Vérmező fái alatt, vagy éppen a vár oldalában.
Márai egykori lakóhelye Budapest ostromakor, 1945-ben elpusztult, a ma itt álló házat pedig már jóval később építették, azonban egy emléktábla a mai napig őrzi az író emlékét.
Mélypince
A környező utcákban rengeteg kiskocsma állt, amiket Márai is rendszeresen látogatott írótársaival és barátaival, azonban a törzshelye a legendás Mélypince volt, aminek 1918 óta vezetett vendégkönyvében számos illusztris név szerepel.
Az egykor Görög utca és Fehér Sas utca kereszteződésénél található vendéglőből nyíló pincehelyiség kialakítása a legenda szerint egészen a törökökhöz fűződik, akik egy örömtanyát, egy „kéjpincét” működtettek a földfelszín alatt.
A Mélypince népszerűsége nemcsak abból eredt, hogy a környék egyik legolcsóbb kisvendéglője volt, hanem nagy szerepe volt ebben a tulajdonosnak, Poldi bácsinak, aki egészen a bezárásig, 1933-ig saját maga szolgálta fel az ételt-italt az itt lebzselő íróknak és művészeknek. A hely egyik íratlan szabálya az volt, hogy mindenki kizárólag kikapcsolódás céljával érkezzen ide, gondjait és mély gondolatait pedig hagyja kint. Ezt hirdette a bejárat melletti „Politizálni tilos. Aki politizál, azt nem szolgáljuk ki!” felirat is.
A másik híres törzsvendég, Szerb Antal ezeket írta kedvenc helyéről a Budapesti kalauz marslakók számára című művében:
„Minden második ház nagyhírű régi vendéglő volt, sramlizenével. Itt állt, kérem, a Mélypince, a Poldi bácsié, ötszázéves pinceboltozatával, ahol egykor török urak örömtanyát tartottak fenn, közköltségen. Itt volt a fürjmadár a falon, Vahot Imre kezeírása mellett, és Krúdy Gyula mámoros, megszentelt emlékezete. […] az ember mindig most kezdődő szerelmek derengését görgette végig lejtős utcáin, […] Itt valamikor utcák voltak, Uram, itt volt az ifjúság.”
Márai Sándor nemcsak, mint törzsvendég játszott fontos szerepet a híres Mélypince életében, hanem későbbi visszaemlékezéséből azt is megtudhatjuk, hogy Poldi bácsi őt bízta meg azzal, hogy a legendás vendégkönyvet megőrizze abban az esetben, ha őt deportálnák származása miatt. Az író a túl nagy felelősséggel járó feladatot elutasította, ám végül Poldi bácsi és a vendégkönyv is túlélte a második világháború viszontagságait.
Philadelphia Kávéház
Senkinek sem kell magyarázni, hogy milyen fontos szerepet töltöttek be a kávéházak a 20. század első felében, az irodalmi ismereteinkből ismert Pilvax és New York kávéháznak azonban akadt egy budai kihívója: a Philadelphia Kávéház, amit a törzsvendégek csak Filának hívtak. A Krisztinaváros szívében, a mai Alagút utca 6. szám alatt működő legendás helyen gyűltek össze a környéken élő művészek, hogy egy csésze fekete mellett írjanak, vagy megvitassák az élet nagy dolgait.
Az 1895-ben megnyitott vendéglátóhelyiség egészen 1935-ig működött, ezalatt a 40 év alatt pedig a művészvilág krémje megfordult hangulatos asztalainál. Nem volt ez alól kivétel Márai Sándor sem, aki alapból nagy rajongója volt a kávéházi életnek, annak minden bájával együtt, a nyüzsgő belvárosi helyek helyett azonban inkább a nyugalmasabb Philadelphia mellett tette le a voksát.
A kávéházi kultúráról így mesél Márai Sándor 1940-ben: „A régi New York, barokk gőgjével, az új magyar irodalom fellegvára volt, Osváttal, felvonóhidakkal, bástyákkal, lándzsás kritikusokkal s a jótékony Gyula főpincérrel, aki felírta a kis »irodalmi imbiszt«, és visszaadott olyan tízesből is, melyet nem nyújtott át fizetéskor a vendég. El tudod képzelni Adyt az espressóban, amint éppen a jövőbe lát és kétségbeesik, vagy Osvátot, amint ítéletet hirdet sarokasztalnál egy kézirat felett, vagy Kosztolányit, amint éppen belép, révedező, zöld pillantással, s keresi Karinthyt, mert eszébe jutott egy kecskerím?…Nem, fiam, mindehhez kávéház kellett. A kávéházban még alkottak, az espressoban már csak beszélgetnek.”
A második világháború alatt megsérült épületet végül lebontották, helyén jelenleg egy irodaház áll, aminek oldalán csupán egy kis tábla jelzi, hogy milyen jelentőségű hely állt egykor itt.