A Duna, a Tisza, a Balaton, vagy a tenger mellett töltött nyári napok egytől-egyig megihlették a magyar irodalom legfőbb alakjait, élményeiket pedig papírra vetették. A kánikula közepén összegyűjtöttük nektek azokat a verseket, amik, ha csak pár perc erejéig is, de házhoz hozzák a hűsítő és szellős vízpartot.
Márai Sándor: Mosoly játsszon az arcodon
Álldogáltam a tenger partján,
A víz színén a hold pihent.
Mélységes nyugalom áradt
Odafent és idelent.
A pillanat elvarázsolt.
Szívemet béke járta át.
Ott kint a végtelen, nagy tenger,
Lelkemben bent a nagyvilág.
Hogyan lehetnénk boldogabbak?
Álmodjunk együtt szebb jövőt!
Tenger nyugalma ránk ragadjon,
S hagyjuk elmenni a múlt időt!
Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
Élvezzünk órát, s perceket!
Mosoly játsszon arcunkon mindig,
És szeressünk, hogy szeressenek!
Gárdonyi Géza: A Balaton
Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.
Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.
Vörösmarty Mihály: A tihanyi viszhang
„Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem.”
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
„Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
Lássa egész ország, s bús legyen érte soká.”
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.
Fodor Ákos: Példa
ahogy a tenger ír a fövenyre:
írja-törli, írja-törli
mindig ugyanazt
– sosem ugyanúgy
Pilinszky János: A tengerpartra
A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.
Szép Ernő: Tiszapart
Ült egy szegény halász ember Kettesben a néma csenddel, Ott ül füst nélkül pipázva, A tolvaj hálót vigyázza.
Kezdi a hálót emelni, Halat nem tud benne lelni, Póklábak megint leszállnak, Kút kazal fa alva állnak.
Áll a nap fenn, áll a felhő, Nem jön fecske, nincs egy szellő, A víz nem látszik hogy folyna, Isten mintha bóbiskolna.
Talán el is felejtette, Hogy a Földet teremtette A Tiszát is beletette, A halászt is leültette.
Szabó Lőrinc: Beszélgetés a tengerrel
Reggel óta ülök a parton
és nézem a hullámokat.
Mint csendes őrült, szakadatlan
fecseg a víz, nő és kicsap,
aztán függönyként lezuhog
a szirtről, ahol heverek,
és rögtön új rohamra indul
s játékát sohsem únja meg.
Minden percben vagy tizenötször
idehabzik a végtelen,
sebezhetetlen ölelése
ugrálva fut a köveken;
mint az idő, oly óriás
és oly puha az ereje,
nézem és oly kicsi vagyok, hogy
csak játszani tudok vele.
Hát játsszunk tovább, moss körül,
tenger, te hánykódó idő,
lüktesd föl rám perceidet,
örök-eleven temető;
az óra reggelt és delet
mér ki, tegnapot s holnapot:
saját magadban ringva te
az öröklétet mutatod.
Játsszuk, öröklét, a halált!
Szoktass a rosszhoz, játssz velem!
Partodon már évezredek
múltak el ép ily csendesen;
múljék el ez az egy nap is,
ez az egy ember, aki csak
vendégnek jött most messziről
és nézi hullámaidat.
Játsszunk, élet, te óriás,
örökkévaló őrület!
Tolmács nélkül is értem én
érthetetlen beszédedet:
magamnak vendég, neked annyi, –
neked még annyi sem vagyok…
Egy őrült fecseg és a másik
várja a lemenő napot.
Juhász Gyula: A kis Tisza hídján
A kis Tiszán át karcsú híd vezet,
Borongva állok a zöld víz felett,
Mely szilaj ifjúsággal boldogan,
A mármarosi bércről most rohan.
Előtte az út hosszú és szabad,
Új tájon várja az új pillanat,
Kitárul előtte a végtelen,
Öleli büszkén és szerelmesen.
A hídon bús, kaftános raj mozog,
Ünnepi estén itt imádkozók,
Monoton dallam zsong a víz felett,
Kopottan, fázón ünnepel Kelet!
Ifjú Tisza, vad vággyal törtető,
Te fiatalság, szépség és erő,
Elnézem elmélázva a habot
Mely tiszta zöld, acélos és ragyog.
S a másik Tisza jut eszembe már,
Mely Szeged táján oly merengve jár,
Iszapos, álmos, csöndes ott szegény,
És rozsdás emlékek a fenekén.
És ahogy állok e zöld víz felett,
Valami nagy nyugalmat érzek: Tisza!
Vár ránk a tenger, a halál,
De ifjúságunk itten újra vár!
Reményik Sándor: Két fény között
Szemközt a fiúmei kikötő,
Elől a nagy világítótorony.
Lobban, forog, forgó fénykévéit
Futtatja végig a hullámokon.
Hátam mögött a sziklarepedésben
Parányi fényű szentjánosbogár.
Kis hangya, kóbor pille, valaki
Az ő fényénél is hazatalál.
Hát én, hát én világítok vajjon? –
Csobban a tenger csorba sziklaélen.
Se fárosz nem lettem, se fénybogár.
A parton állok két fény közt, sötéten.
Jékely Zoltán: A Balaton villámai
Ne rémüldözz, ne reszkess,
csak ámuló szemet meresztgess:
e parazsat fúvó lovak,
fűrészes krokodil-fogak,
e tarajos-sárkány-gerincek,
torkuk tüze, mely meglegyintget,
a láng-létrák, melyek fölötted
víztükröt éggel összekötnek,
a sistergések, csattanások,
dördülések és mordulások,
melyek rángatják a világot,
s a szived morzsolják e kései
vad alkonyatban –
egy őrjöngő titán megfoghatatlan,
félpercnyi rögtönzései.
