Juhász Gyula 7 legszebb szerelmes verse

Juhász Gyula (1883-1937) életében és költészetében a Sárvári Anna színésznő iránt táplált, plátói szerelem volt a legmeghatározóbb, akivel ugyan személyesen nem ismerték egymást, az Anna-verseket mégis a magyar szerelmi líra egyik legkiemelkedőbb alkotásaiként emlegetik. Összegyűjtöttük nektek a költő 7 leggyönyörűbb szerelmes versét, melyeket az áhított nőhöz írt.

A kép forrása

Egy régi nőnek

A múltak májusába

Eljössz-e még velem?

A múltak májusába,

Mely csupa szerelem.

Az én holt ifjúságom

A legszebbik halott,

Az én holt ifjúságom

Vígan föltámad ott.

Az én tűnt édenkertem

Csupán neked terem.

Az én tűnt édenkertem

Az első szerelem!

Szerelem

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Elrévedezni némely szavadon,

mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,

És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom mi ez, de édes ez,

Egy pillantásod hogyha megkeres,

mint napsugár, ha villan a tetőn,

holott borongón már az este jön.

Én nem tudom mi ez, de érezem,

hogy megszépült megint az életem,

Szavaid selyme szíven simogat,

Mint márciusi szél a sírokat.

Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.

Ha balgaság, ha tévedés, legyen

Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!

Milyen volt…

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ősszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

Anna Örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakultál

Arcképed a szivemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,

Ne hidd szivem, hogy ez hiába volt,

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Első szerelem

Egész szerelmem annyi volt csak:

Hogy láttalak, szemedbe néztem,

Egy mosolygásod volt csak minden,

De nekem elég volt egészen.

És én úgy örzöm e mosolygást,

Miként a napsugárt a tenger,

Elrejtve mélyen, szomorúan

És – végtelen nagy szerelemmel.

Szerelem volt

Oly messze, messze, messze már,

Hol az öröm s madár se jár,

Hová a vágy is elhervadva ér el,

Oly messze, messze, messze vár.

Szerelem volt a neve régen,

Tavaszban, éjben vagy mesében,

Tegnap még szenvedés volt, kínos, kedves,

Ma emlék, holnap síromon kereszt lesz.

Amor

Anna, szépséged hív oltározója,

Anna, szived reménytelen hívője,

Ma újra áldozom, ó édes ostya,

Kiben keservek mérge él beszőve.

Oltáraid előtt áll ifjúságom

És végzetem: tekints ez áldozatra,

Ó Anna, vértanúk végére vágyom

És üdvözít a vergődés malasztja.

Minden versemnek ünneplő palástját

Magamra öltvén, aranyos selyemben

Tört szemeim az üdvöt nyílni látják

S könnyek áldott borát áhítja lelkem,

Szép istennőm, ki híved nem szeretted.

S én bús papod, ki nem hisz már tebenned.

Valakinek

Szép, büszke, fárasztó, kevély

Jéghegyein a gondolatnak

Jártunk kettesben, egyedül

S a kacagó völgyben maradtak

Az öröm, mámor, üdvösség, remény,

Csak lelkedet csókoltam én borúsan,

Mert lelked az enyém!

Szép, büszke, fárasztó, kevély

Jéghegyek alatt él az élet,

Ott táncol, nótáz az öröm,

Miért vagyunk mi oly kevélyek,

Mért nem borulsz a szívemre már?

Szemed a nagy, a szép, az égbenéző

Mire vár?