Az erdő krónikása: Fekete István legszebb sorai a pótolhatatlan természetről

Fekete István – Jókai Mór mellett – az ország egyik legolvasottabb írója: nevét olyan kultikus ifjúsági regényekkel kötjük össze, mint a Vuk, a Tüskevár vagy a Téli berek. 121 évvel ezelőtt ezen a napon született a természet, az élővilág és a paraszti élet kivételes krónikása. 11 gyönyörű idézettel emlékezünk rá.

A szigligeti Esterházy-kastély, az Alkotóház parkjában (1966) / Fotó: Hunyady József / Fortepan

Kele (1955)

„Ribizke – mint minden magányos ember – szól egy pár szót a kutyához, és a kutya a farkát csóválja, a szeme nevet, mert szereti az emberi hang lágy hullámzását, legfőképpen pedig szereti azt a simogató valamit, ami a hang mögött van. És szereti a gazdája szemét is, amelyben annyi erő van, parancsolás, néha harag, de sokszor vidámság, és ha még a kezét is a fejére teszi, akkor valami lágy reszketés szalad végig egész testén, és nyüszíteni kell a boldogságtól.”

Tüskevár (1957)

„A lekaszált rétek tarlóján pókhálók ragyogtak, amelyeket nappal sosem lehetett látni, és a nap vörös tányérja mintha megállt volna gondolkozni, hogy elszakadjon-e a föld peremétől.”

A Természet (Részlet a Tüskevárból, 1957)

„Ebben nem csalódsz. Nem beszél, hát nem is hazudik, nem ígér, mégis odaadja mindenét, nem szól, mégis többet mond, mint amit valaha ember mondott.”

Téli berek (1959)

„A berekben nincs protekció, és a tél nem ismer pótvizsgát. Itt állandóan tudni kell az egész anyagot, mindennap felelni, súgni nem lehet, és egyetlen rossz felelet az élet bukását jelenti.”

Köd (1960)

„Szeretem a ködöt, mert túl rajta zsongó jólét, meleg kályha, ölelésre tárt karok és mesék vannak, melyek talán valóra válnak. Szeretem a ködöt, mert eltakarja a múltat, a jövőt, és a jelen is olyan homályos benne, hogy talán nem is igaz.”

Hú – Egy bagoly regénye (1966)

„A madárnak nincs arca a fájdalom kifejezésére, csak a szeme mutat valami elmélyülést, mielőtt megtörne, ha el kell pusztulnia.”

Tarka rét (1973)

„A csillagok bizony érdekelnek, s ha egyedül vagyok, szeretem is őket, hiszen személyes ismerőseim is vannak közöttük, akik emlékeztetnek vidám estékre, szomorú éjszakákra, utakra és emberekre, akik már elmúltak, akiknek leszakadt a csillaguk. Igen, ha egyedül vagyok, mert társaságban nem lehet csillagokkal beszélgetni, annak pedig elmúlt már az ideje, hogy kéz a kézben, valakivel kettesben nézzem a csillogó égi csodákat.”

Erdei utakon (1987)

„Amikor felébredtem, már reggel járt a kertben. Leseperte az éjszakát a völgyekbe, és megintette az órát, hogy jó lesz csendesebben viselkedni… A szívem is elhalkult már, mint a többi órák, melyek csak akkor járnak kemény léptekkel az idő útján, ha egyedül van az ember.”

Almárium (2006)

„Az erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait, s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit. Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást.”

Őszi számadás – Fekete István füveskönyve (2009)

„Az ember élete olyan, mint a patak. Néha megzavarodik, és törve-zúzva kiárad, de mindig visszatér a mederbe.”

„A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.”

Nyitókép: A szigligeti Esterházy kastély parkjában feleségével, Piller Edittel 1966-ban. Fotó: Hunyady József / Fortepan