Nehéz felfogni, mi történik jelenleg a világban, de mi történik velünk? Hogyan tudjuk feldolgozni az eddig ismeretlen ingereket, amelyeket most nap mint nap tapasztalunk? Miért ilyen nehéz otthon maradnunk? Hogyan győzhetjük le motiválatlanságunkat, és hogyan lehetünk produktívak? Egy online beszélgetés során tettük fel kérdéseinket Limpár Imre tanácsadó szakpszichológusnak, bízva abban, hogy a válaszok által valamivel közelebb kerülünk önmagunk megértéséhez ezekben az őrült időkben.
Épp egy kijárási korlátozás közepén járunk, sokakat megvisel az egyedül vagy épp a családdal összezárva töltött idő. Miért esik ennyire nehezünkre otthon maradni?
Gyakran karácsonykor is egymás agyára megyünk, mivel rengeteg család nem találkozik érdemben évközben, így sokszor nincsenek érdemi kapcsolatok a családtagok között. Hirtelen össze lettünk zárva – ez tavasszal még inkább igaz volt, most egy kifacsartabb karantént kaptunk –, és nem igazán tudunk mit kezdeni egymással, hiszen azt sem feltétlen tudjuk, kivel élünk együtt. Mikor folytattunk utoljára érdemi párbeszédet, akár magunkkal? Kiveszett a normalitásból, hogy egy picit megálljunk, és saját magunkkal legyünk.
Léteznek olyan technikák, amelyek segítenek abban, hogy ne forduljunk magunkba, hanem minél hasznosabban, élvezetesebben töltsük az otthon töltött időt?
Természetesen, mondok is mindjárt néhányat, de elöljáróban annyi, hogy nem a technikáktól kell várni a belső egyensúlyt. A technikák olyanok, mint egy katalizátor, de ha nagyon viharos az ember lelki világa a mélyrétegekben, a technikák nem fognak működni. Az egyik ilyen technika, vagy kognitív pszichotrükk, az átkeretezés.
Mit értünk átkeretezés alatt?
Van egy negatív inger, mondok egy személyes példát: holnap lett volna egy egész fontos felvétel, és most kaptam reggel az e-mailt, hogy az operatőr koronavírusos lett. Kakukk a felvételnek. Itt jön a választás: kardomba dőlök, és elkezdem szidni a rendszert, vagy máshogy állok ugyanahhoz az ingerhez.
Vagy vegyünk például egy térbeli átkeretezési lehetőséget. Pár naponta elképzelem, hogy néz ki az adott probléma a Szaturnusz egyik gyűrűjéről nézve. Én most vidékről jelentkezem, ön Budapestről, képzeljük el, hogy a kamera kizoomol a társasházból, ahol most van, aztán megy fentebb, látszik Budapest térképe, utána már én is látszom, de megyünk tovább: Magyarország, Európa, a Föld, végül eljutunk a Szaturnuszig. Onnan nézve mi tulajdonképpen egy pontban vagyunk. Itt egy másik példa: ételérzékenység. Komoly probléma egy életvezetésben.
Amikor– bocsánat a vulgaritásért – azon kurvaanyázunk, hogy elfogyott a sarki közértben a laktózmentes túró, néha azért eszünkbe juthatna, a Plútóról nézve tényleg fontos ez?
Időbeli átkeretezéssel is gyakran élek. Tegyük fel, hogy 2050-ben még élni fogunk, onnan nézve nem tök mindegy, hogy 2020 bukó év volt mentálhigiénés szempontból? Nézhetjük a múltból is: a nagyapámék 1945-ben menekültek a keleti frontról nyugatra, hogy a szövetségesek kapják el őket, ne a szovjetek, végül mégis orosz fogságba kerültek. Amikor családi körben firtattuk ezt, azt éreztem, hogy nagyapa élete végéig szidhatta volna a rendszert teljes felindultságával, és ami különös, hogy nem tette. Mindig annyit mondott, „Kisunokám, hát ez így sikerült, így jött ki.” Ha ő egy életellenes korra azt tudta mondani, így sikerült, akkor mi bajom van nekem? Sokszor intem magamat ezzel jobb belátásra. Ez az idei év így sikerült, tovább lehet lépni.
Ez a kognitív trükkök lényege: innen nézzük, onnan nézzük, távolítunk, közelítünk, és a végén picit más végeredményt kapunk. Ez nem azt jelenti, hogy a problémát leöntjük cukormázzal, csak más fénytörésbe tesszük.
Sokan mégis bele tudunk veszni a saját kis világunkba, és borzasztó nehéz túllépnünk önmagunkon. Hiába tudja az ember, hogy 2020 csak egy volt a remélhetőleg 80-90 évünkből, mégis nehéz ténylegesen változtatni a gondolkodásunkon.
A kulcs a kérdésben van. Azt mondta, bele tudunk veszni, itt a megoldási lehetőség. Miről szól a krízis? A krízis mindig egy beszűkült lélektani állapotot jelent. Sok embernek nem jó a normaképző ereje, vagyis nem tudják a saját szabályaikat a saját közösségükben formálni, a munka viszont ad egy struktúrát, egy ütemezést. Ha hazautasítanak home office-ba, és 8 után a házat se hagyhatjuk el, hirtelen eltűnnek a struktúráink.
Mikor azt mondja, bele tudunk veszni, igaza van, de mondok két kulcsszót: tematizálás és strukturálás. Bár otthon vagyok, de adok egy struktúrát a napomnak, amihez tartanom kell magam, így nem fogok beleveszni, mert lesznek tényleges kapaszkodók. A másik a tematizálás, ne csak dolgozgassunk, kicsit ezt is, kicsit azt is csináljuk; ugyanazt a tevékenységet például végezzük egy konkrét széken, de mást ne csináljunk ugyanazon a széken. Nyilván egyszerűbb mindent egy széken ülve végezni, de meg kell teremteni a lelki igényt a strukturálásra és a tematizálásra, megfelelő normaképző erővel. Ha ezeket meg tudjuk tenni, nem feltétlen leszünk boldogok, de nem fogunk szétfolyni.
Hogy lehet elfogadni a saját motiválatlanságunkat, főleg most, ha mindenhonnan azt hallani, legyünk produktívak?
Az első kérdés, hogy tudok-e opponálni? Nem kell produktívnak lenni! Van ehhez egy tansztorim: réges régen a keleti uralkodóknak teknőspáncélból jósoltak, a legenda szerint egy ilyen jóslat volt az egyik uralkodó felé, hogy „Ma ne csinálj semmit.” Ezt mi nem merjük megengedni magunknak. A kisfiamnak van például egy mesekönyve, amelynek végén az a mondat áll, „Most már a kiscicák is tudják, hogy te egy igazán hasznos mozdony vagy.” Miért kell a 2-3 éves gyerekeknek azzal szembesülniük, hogy hasznos mozdonynak kell lenni? Miért kell nekünk mindig produktívnak lennünk? Miért kell krízis idején is megfelelnünk az elvárásoknak?
Észre kellene vennünk, hogy 2020 olyan év, amikor elég jó, ha tudjuk hozni a saját normánk 75%-át.
Min múlik, hogy motivált tud-e maradni az ember ezekben a nehezített időkben?
Kérdés, hogy az embert a vágyai vagy a céljai motiválják. Az, akit a vágyai motiválnak, most csapdába került, mert ebben az időszakban nem tud kielégülni. Annak, akit a céljai motiválnak, maximum átcsúszik néhány terve 2021-re. A célok általában megtartják a hosszú távú motivációt, a vágyak viszont össze-vissza cincálnak minket.
Szerintem az a probléma, hogy kevés ember emeli a vágyait igazi célokká. Ezért a mindenkori média, az informális gazdasági-politikai hatalom is sokat tesz, ugyanis, ha a vágyainkat célokká emeljük, egyre inkább gondolkodók, szkeptikusak, egyre kevésbé manipulálhatók, valamint ritka rossz fogyasztók leszünk. Fogyasztóként akkor tudnak minket igazán irányítani, ha a vágyainkra koncentrálunk, egy igazi célorientált embernek viszont nem fog kelleni egy tízezredik okosbigyó, mert a létezés értelmét már nem abban látja.
Hogy érhetjük el, hogy a vágyaink helyét célok foglalják el?
Nulladik lépésként lassítanunk kellene, mert a vágyak pörgetnek, a célokat viszont nem lehet gyorsan elérni, töprengeni és gondolkodni kell rajtuk. Az első lépés egy metodika kialakítása. Ismeri például a SMART-célfelosztást?
Nem ismerem.
Látja, itt a probléma. Rengeteg tudást megszerzünk a középiskolában, amit aztán semmire nem használunk. A második világháború csatáit napra pontosan megtanultuk, de a SMART-célfelosztásról egy szót sem hallottunk. A SMART minden egyes betűje egy fontos komponens, amelyeket, ha kipipálunk, a vágyaink egyre inkább célokká válnak. Specific, tehát konkrét; Measurable, mérhető; Attainable/actionable, vagyis elérhető; Relevant, releváns, és a T az egyik legfontosabb: Time-bounded, azaz időhöz kötött. Például valaki megkérdezi Gerzsont, milyen céljai vannak. Gerzson erre azt mondja, sokat szeretne utazni. Na, ez egy lufi. Az már közelít, ha azt mondja, Brazíliába szeretne utazni. Gerzson számolgat, és arra jut, reálisan nézve 2024 decemberében eljuthatna Brazíliába, ha ennyit meg ennyit félretesz – ez már cél.
Mit gondol, a járvánnyal járó korlátozások maradandó nyomot hagynak az emberek viselkedésén? Lesz ennek az évnek bármilyen hatása önmagunkra nézve?
Részben igen, részben nem. Szakmai berkeken belül sokan adjuk a vészjelzést arról, hogy baj lesz az állandó online jelenlétből. Körülbelül 2019-ig azt éreztem, hogy ha sokan összefogunk, létrehozhatunk egy ellenpólust, aztán jött 2020, és minden tét törölve, mindenkit belöktek az online térbe. Mivel az emberi psziché sokszor lusta, nagy félelmem, hogy sok minden, például a képzések, online maradnak, mert költséghatékonyabb, ezáltal kiveszik egy minőség a létünkből.
Van bennem egy szkeptikus szomorúság amiért nem jutunk már vissza oda, ahol 2019-ben voltunk, pedig már akkor sem volt jó a helyzet.
Mondok egy mélyebb összefüggést is. Terentius mondta, „Csak égboltot, s nem lelket vált, ki áthajózik a tengeren.” Ne legyünk naívak, attól, hogy átéltük 2020-at, a lelkünk nem változik meg. Az emberek rengeteget felejtenek, majdhogynem a nyár is elég volt, hogy visszatérjünk a saját kaptafáinkhoz. Több vetülete van persze a kérdésnek, de a lélek változásához jóval több kell.
Idén ősszel jelent meg új könyve, a 100 mondat, amely megváltoztatta az életemet – Metszetek egy pszichológus lelkéről. Ebben valamelyest betekintést enged a saját életébe, lelkébe, ami pszichológusként viszonylag ritka. Miért döntött mégis emellett a szerkezet mellett?
A terapeuta szakmai kötelessége, hogy nem adja ki magát, egy fehér lapnak kell lennie, amire a kliens rávetítheti a dolgait, de én ebből a szempontból kakukktojás vagyok, mert nem csinálok terápiát, így megírhattam ezt a könyvet. Van persze egy emberi oldala is a dolognak: mi, pszichológusok hiú emberek vagyunk, nem akarjuk felfedni a hibáinkat.
A könyvbemutatón Kadarkai Endre mondta, hogy ez a könyv rafináltan van megírva. A könyvben szereplő mondatokat tényleg az életemből vettem, de ezek valójában apropóként, felütésként szolgálnak, hogy töprengő rácsodálkozásba lökjem az olvasót a saját életével kapcsolatban.
Kiknek írta ezt a könyvet?
Az a könyv mindig gyanús ugye, ami mindenkinek szól. A fő célcsoport a 20-30-as, esetleg 40-es korosztály, amelynek tagjai jobban meg akarják érteni saját elakadásaikat. Sok kliensem mondja, „Tudja, Imre, az a baj, hogy nekem papíron boldognak kellene lennem. Miért nem vagyok az?”, azt is sokszor hallom, olyan, mintha nem a saját életüket élnék. A könyv kapaszkodó lehet azoknak, akik letennék ezeket az elvárásokat.
Fotók: Németh Kriszti – Egy jó kép rólad