Dmitry Glukhovsky egy olyan szerző, akit leginkább talán azért lehet szeretni, mert minden könyvében valami újhoz nyúl hozzá, nála nincs két egymáshoz hasonlító történet vagy koncepció, de felismerhető stílusa mégis egységessé teszi az eddigi munkásságát. Erre cáfol rá legutóbb megjelent könyvével. A Poszt ugyanis abban a világban játszódik, amelyet a Metró-triológiából már jól ismerhetnek a Glukhovsky-rajongók.
És azok is, akik nem feltétlenül könyvmolyok, hiszen a Metró-triológiából már számítógépes játék is készült, ami csak azt bizonyítja, hogy a történet annyira erős, hogy mindenféle feldolgozásban megállja a helyét (nem csoda, ha már a színházi, illetve filmes adaptációjáról is vannak hírmorzsák). A Poszt abban az Oroszországban játszódik, amit nem is olyan régen egy hatalmas világégés kényszerített térdre. Hogy pontosan mi történt, azt nem tudni, meg kell elégednünk annyival, hogy a túlélők vagy a metróalagutakban találtak menedékre (mint a Metró-triológiában), vagy a Poszton, az egykor abroncsgyárként működő épületben.
A regény főszereplője Jegor, egy kamaszfiú, akinek a nevelőapja felel azért, hogy a Poszton rend és béke legyen, anyjának pedig látomásai súgják meg, mit kell azért tenni az abroncsgyár lakóinak, hogy életben maradjanak. Röviden: maradjanak a helyükön, és verjék ki a fejükből az ötletet, hogy a Poszton túl is létezik élet. Pont ennek a két tanácsnak nem akar engedelmeskedni Jegor, aki előszeretettel kimerészkedik a Poszt határain kívülre, a mérgező gázokat kibocsátó folyó túloldalára is, hogy lássa, mi maradt a világból, szűkös és nyomorúságos otthonán kívül.
A sors úgy hozza, hogy Jegornak el sem kellene hagynia a Posztot, hogy érintkezzen a külvilággal: nem elég, hogy egy megsiketült prédikátor esett be hozzájuk, lényegében félholtan, még egy moszkvai katonai egység is felkereste őket, aminek az atamánjába Jegor szívszerelme egyből beleszeret. Az előbbi rejtélyes idegent sokan prófétának tekintik, és bár a Poszt vezetősége börtönbe zárja őt, a lakók cellája ablaka elé gyűlnek, hogy hallgathassák szavait, melyektől a megváltást remélik. Mindeközben egyre fogy az élelmük, a túléléshez pedig bátor tettre kell rászánni magukat.
A könyvet két okból is jóleső érzés kézbe venni. Egyrészt azért, mert már régen találkoztunk ennyire igényes kiadású, a regény stílusához tökéletesen passzoló illusztrációkkal ellátott könyvvel, másrészt pedig azért, mert Glukhovsky ismét hozta azt a minőséget, amit már megszokhattunk tőle. Bár a cselekmény elvileg a közeljövőben játszódik, akár ma, vagy a középkorban is megtörténhetett volna, mivel olyan kérdéseket feszeget és olyan jelenségeket ábrázol, melyek minden korban aktuálisak.
Hihetünk-e a távolról jövő prófétáknak? A határon kívülre, vagy belülre figyeljünk inkább? A mohóság, a kíváncsiság vagy a békésség munkálkodik bennünk erősebben? Vajon miért van az, hogy a bajban a legtöbbször inkább széthúzunk, semmint összetartanánk? A Poszt akkor is izgalmas, ha csak a cselekményre figyelünk, de (mint ahogy a többi Dmitry Glukhovsky-könyv is) ha egy picit továbbgondoljuk a történteket, és észrevesszük a könyvben megbúvó motívumokat és párhuzamba állítjuk korunkkal, még letehetetlenebbé válik a könyv.
Hiába, hogy a Metró-trilógiában ábrázolt világgal találkozhat ismét az olvasó, a Poszt egy olyan regény, mely önmagában is megállja a helyét, és nemcsak, hogy egy fordulatokban gazdag történetről van szó, aminek karakterábrázolásai tűpontosak, de egy olyan történetről is, ami az utolsó oldal után sem ér véget. A könyv hangulatát, mondanivalóját nehéz lesz elfelejteni.
Szerző: Tegdes Péter
Kiemelt kép: Unsplash (Kukuh Himawan Samudro)
