Több mint egy éve égtem heves lázban, hogy mikor kerül a mozikba Tarantino 9. filmje a Volt egyszer egy … Hollywood, ahol olyan sztárarzenált vonultat majd fel, mint Leonardo DiCaprio, Brad Pitt, Margot Robbie, és by the way, csak úgy mellesleg, Al Pacino, Kurt Russel, Michael Madsen, Dakota Fanning, az igazán szakavatott szemek pedig Luke Perry, Lena Dunham és Damian Lewis nevére is felkapják a fejüket. Innentől kezdve szinte mindegy volt, miről fog szólni ez a film, látni akartam, amint csak lehet. De pontosan amiatt, mert ennyire vártam, féltem, hogy csalódni fogok. Nagyot. Spoiler alert. Így is lett.
Előre bocsátom, nem vagyok filmkritikus, lehet, egyáltalán nem is értek a filmekhez. Én csak viszonylag sok mindent nézek, és általában egyezik a véleményem azokéval, akiknek adok a filmes ízlésére. Ennek megfelelően ne is tekintsük az alábbi cikket kritikának, mert nem az. Csak leírom, hogy nekem nem tetszett. Ráadaásul meg se tudom szakszerűen indokolni, hogy miért nem. Ha úgy vesszük, én egy teljesen átlagos néző vagyok, aki történetesen pont szeret írni. (Joggal kérdezheti, akinek tetszett, hogy akkor minek pofázom arról, amihez nem értek, de hát ilyen ez most, fogadjuk el, lapozzunk.)
A történet röviden, a Port.hu leírása szerint:
1969, Los Angeles. Egy munka nélkül maradt, western tévésorozatából kikerült, munkanélküli színész (Leonardo DiCaprio) és jó barátja, kaszkadőre (Brad Pitt) együtt próbálnak boldogulni Hollywood kegyetlen világában. Ez a világ azért kegyetlen, mert változik: Rick és Cliff eddig kiismerte magát a showbizniszben, de most bármerre járnak, arra kell rácsodálkozniuk, hogy minden megváltozott: a szabályok, a főnökök és a nők is…
Nagyon tényleg nem szól többről ez a 161 perces film, ami segítek, hogy ne kelljen fejben számolgatni, 2 óra 41 perc. Ez nagyon hosszú. Még akkor is, ha a vásznon olyan istenadta tehetségeket kell nézni, mint DiCaprio és Pitt, utóbbi pedig még a pólóját is ledobja, Margot Robbie meg tényleg észvesztően gyönyörű (el is kalandoztam a teremben ülve, hogy ő vajon tehetséges-e, vagy csak azért rajongunk érte ennyire, mert lélegzetelállítóan szép, és nem vagyok benne biztos, hogy nem az utóbbi), de az egész így is kínzóan hosszú. Pláne, ha történet úgy nincs is igazából. Merthogy nincs. Vannak szálak, amelyeket egymástól függetlenül látunk, különösebb összefüggés nincs is köztük, a cselekmény kicsit megfoghatatlan, amivel egy Tarantino-film esetében nem feltétlenül lenne baj, mert majd a sok vicces geg, karakter és párbeszéd kárpótol minket. De itt mintha ez is hiányozna.
Leo ezúttal is sziporkázik, ráadásul a korábbi szerepei is mintha visszaköszönnének egy-egy jelentben, a Djangóból, A nagy Gatsbyből, vagy éppen A Wall Street farkasából. Hevér Gábor hangja most is telitalálat hozzá, csakúgy mint Pitthez Stohl, kivételesen tehát nem von le a film élvezeti értékéből, ha szinkronosan nézzük, a fényképezés 10/10, a kaliforniai életérzés is megcsap néha, és felidézi bennem az ott szerzett emlékeim, az utolsó 15 perc pedig visszahoz valamit abból, amit a Tarantino-filmekkel azonosítok, de ezzel nagyjából össze is foglaltam, amit a film kiváltott belőlem.
Ennél többet nem is nagyon tudok írni, meg nem is lehet, mert a rendező nyomatékosan megkért mindenkit, hogy ne lője le a csattanót.
Úgy csekkoltam be a moziból, hogy „Idén most van karácsony.” Revideálom, olyan ez most nekem, mint amikor a lelkes gyerek nagyon készül az ünnepekre, aztán valami rémesen béna ajándékot talál a fa alatt, az egész család összeveszik, és még a kaja is szar volt.
Szóval elég csalódott vagyok.
Ja, a stáblista után van még egy jelenet, azt érdemes megvárni, ha már az ember úgyis ott ül a moziban közel 3 órája.
Jó indulattal legyen ez mondjuk most 10/7.