Jelentkezünk izlandi élménybeszámolónk második felvonásával, amelyben az északi ország még több lélegzetelállító szépségét mutatjuk be nektek!
Ice, ice baby
Az előző esti kaland ellenére a megfázás legapróbb jelei nélkül ébredtünk. Ruháink az este során úgy-ahogy megszáradtak, de a bakancsom talpbélése még mindig csuromvíz volt, ezért a reggelink elfogyasztása és szobánk elhagyása után papucsban slattyogtam ki a kocsihoz, a kivehető belső talpat pedig a műszerfali szellőzőn igyekeztem minél hamarabb megszárítani.
Miután papucsos vikingként a víki Krónant is megszabadítottam az összes lejárt szavatosságú báránysültes szendvicstől, megindultunk a mesés kelet felé, ahol már évezredek óta csak arra vár Európa legnagyobb összefüggő jégmezője, hogy végre mi is felfedezzük.
Útközben a gleccserhez, elhaladtunk egy régenvolt híd kifacsart maradványai mellett, amelyet az 1996-os nagy jégfutás pusztított el: a feltartóztathatatlan természet rozsdás jelképe nem kerülhette el sorsát, közkedvelt turistalátványosság lett belőle – a jeges ár helyett most turisták ostromolják. Azóta egyébként minden újépítésű hidat egysávosnak építenek meg, egy hasonló katasztrófa esetén ugyanis sokkal olcsóbban lehet őket pótolni.
Előttünk már ott magasodott a 8300 négyzetkilométeres Vatnajökull gleccserhez tartozó Hvannadalshnúkur hegy felhőkbe burkolt csúcsa, mi pedig lefordultunk a természetvédelmi területként nyilvántartott Skaftafell parkolójába, hogy hamarosan kezdetét vegye a már hónapokkal korábban lefoglalt, tíz kilométer hosszú, négyórás gleccsertúránk.
Miután 12 fős csoportunk minden tagja megkapta a maga tüskés csúszásgátlóból, jégcsákányból, és mászósisakból álló felszerelését, botcsinálta alakulatunk elindult a hegyoldalak közé fagyott, sok ezer éves jégfolyam felé.
Moldovai vezetőnk elmondta, hogy két héttel ezelőtt még teljesen más útvonalon vitte csoportját, olyan gyorsan változik a kék és a szürke különböző árnyalataiban játszó gleccser földrajza. Simone egy éve költözött Izlandra, már gyerekkorában is a Kárpátok bércein érezte leginkább otthon magát, most pedig napi húsz kilométernél kevesebbet nemigen szokott gyalogolni. Túránk során megfordultunk egy kristályüvegfalú jégbarlangban, cowboy-léptekkel meneteltünk meredek hasadékokban, és a Simone által hozott forrócsokit szürcsöltük az Interstellar egyik forgatási helyszínén. A táj, melyhez hasonlót a legzseniálisabb set designer sem tudna megálmodni, tényleg egy idegen égitestre kívánkozik: az átlagosan 400 méter vastag jégrétegbe fúródó, párhuzamos vonalakban az óceán felé igyekvő barázdák és a porcukros csokitortára emlékeztető fekete sziklák ősi közönnyel tűrik hangyaseregünk trappolását.
A gleccserbolygó meghódítását követően már gyakorlott, magabiztos léptekkel tértünk vissza a földi civilizációt szimbolizáló parkolóba, onnan pedig a part mentén észak-kelet felé haladtunk tovább, egyenesen a híres Jökulsárlón-lagúna irányába.
Bő háromnegyed órával később lehúzódtunk a főútról egy kis murvás pihenőhelyre, erős ellenszélben felcaplattunk a koromfekete domboldalon, és egyszerre sikoltottunk fel örömünkben az elénk táruló, ámulatba ejtő látványtól. A Breiðamerkurjökull-gleccserről levált jéghegyek és az olvadékvíz ezen a hatalmas, 250 méter mély lagúnán keresztül folyik bele az Atlanti-óceánba. A lemenő nap fényében ibolyás árnyalatot kapó jégtömbök óriási tömegét bámulva, mintha az idő is megfagyott volna: a dombtetőn süvítő szélnek itt lent nyoma sem volt, a jeges tó mozdulatlansága minket is megfertőzött – órákig is el tudtuk volna nézni ezt a túlvilági színekben pompázó festményt.
Miután sikeresen leteszteltük néhány jégtábla teherbíró képességét (értsd: addig ugráltunk egyikről a másikra, amíg az alattunk lévő tábla süllyedni nem kezdett), továbbhaladtunk szállásunkra, a Borgarhöfn tanyára. A kívülről leginkább egy pajtára hasonlító, sárga-piros épület belseje ízig-vérig a kortárs skandináv divatot követte: az IKEA-bútorok remekül passzoltak a látszóbeton falakhoz, de a pontot az “Izland”-ban szereplő i betűre a zuhanyfülke alját borító lávakövek tették fel. A tanyát tulajdonló családtól húsz euróért vásárolt Baileyst kortyolgattuk, közben a változatosság kedvéért chipset ropogtattunk és addig társasjátékoztunk, amíg álom nem borult a szemünkre.
Teljes gőzzel előre
Másnap reggel kávéfőzés közben az ablakon kinézve szürreális látvány fogadott minket: ajtónktól csupán tíz méterre ott feküdt a hóban egy jó hat méter hosszú bálnacsontváz. A kezdeti megrökönyödést (hogy nem vettük észre este, hogy egy csontváz hever a szállásunk előtt?) gyors öltözködés követte, és már futottunk is ki közelebbről megvizsgálni a tengeri emlős földi maradványait. Rögtönzött bálnales á la Izland.
Érzékeny búcsút vettünk csontsovány barátunktól, Octaviánkat pedig izlandi utunk során először fordítjuk nyugatnak: irány vissza oda, ahonnan jöttünk! Délelőtt még bepótoljuk a tegnap kimaradt Diamond Beachet, ahol a táj állandó elemei a Jökulsárlón-lagúnából kiúszó és az óceán hullámai által a fekete kavicsos partra visszavetett kisebb-nagyobb jéghegyek (ők lennének a névadó gyémántok), meg a buszokból szakadatlanul ömlő turisták (ők pedig a japánok).
Egy cirka ötórás etap következett, amely során a táj legalább annyiszor változott, mint a Spotify-os lejátszási listánkon szereplő dalok műfaja: sík, sárgás-zöld mezők, lecsapott kúpformájú hegyek, fehéren habzó hullámok által nyaldosott fekete partok, hófödte szerpentinek, bokáig érő folyamok, apró, egy kis templomból és néhány házból álló települések, az orkán erejű szélben is cövekként álló lovak, és elhagyatott ősi tőzegházak váltották egymást, anélkül, hogy a látvány bármikor is unalmassá vált volna.
Víkben tettünk egy gyors kitérőt, és felkerestük a környék egyetlen italboltját: bent tömények, borok és sörök széles választéka, meg egy morcos eladó fogadott. A lányok ízesített söröket és egy üveg bort vettek, míg mi, férfiak egy négyes csomag Gull-sörrel és egy palack díjnyertes Reyka-vodkával a kezünkben távoztunk. A négy sörért 1500, a gleccservízzel készült kézműves vodkáért pedig 9200 koronát (uszkve 21 ezer forintot) fizettünk.
Vík után nem sokkal lehajtottunk a 218-as útra, hogy megnézzük a két nappal korábban kihagyott Dyrhólaey-félszigetet. A kilátás a világítótorony mellől nézve félelmetesen szép: kelet felé a Reynisdrangar fekete lávaoszlopai emelkednek ki a vízből, délre a végtelen Atlanti-óceán terül el, nyugatra pedig a fekete tengerpart kígyózik egészen a láthatáron túlra.
Miután kinézelődtük magunkat, folytattuk utunkat a fővárostól csupán 45 kilométerre található Reykjadalur, magyarul Gőzös-völgy felé. A völgyet egy Hveragerði nevű, geotermikus energia által hajtott város fölött kell keresni – nyugi, még GPS nélkül is lehetetlen eltéveszteni a célt, a hegyoldalból feltörő sűrű, fehér gőzoszlopok remek tájékozódási pontul szolgálnak.
A völgy fő vonzerejét a parkolótól egy jó órányi gyalogtávra lévő melegvizes folyó jelenti, de az odaút is rengeteg szépséget tartogat. Lépten-nyomon fortyogó vízzel (vagy éppen iszappal) teli, kénes szagú medencékbe botlunk, melyekbe kíváncsi természetem által hajtva csak azért is bele-beleérintettem az ujjamat, hogy aztán a másodperc tört részével később, megnyugodva, hogy nem vertek át, a víz tényleg tűzforró, ki is kapjam.
A túra maga nem lett volna túl megerőltető, ha nem 15 centi vastag hótakaróban kellett volna megtenni. Így egy kicsit fárasztó volt, főleg azokon a szakaszokon, ahol a nagy fehérségben nem lehetett látványos különbséget tenni a hegy oldalában vezető szűk ösvény, és az alatta kezdődő mély szurdok között. Mondanom sem kell, tériszonyos útitársaink jobban teszik, ha inkább a parkolóban maradnak, vagy a város híres üvegházaiban sétálgatnak.
Az elmaradhatatlan, sok kicsi lépcsőben aláhulló vízesés után nem sokkal kitágul a táj, megjelenik a gőzölgő folyó, de fürdőzőknek még a hírét se hallottuk, robotoltunk hát tovább, folyásiránnyal szemben. Hamarosan hatalmas, a föld mélyéből felszálló gőzfelhőkre lettünk figyelmesek, majd megpillantottuk a türkizkék színű, hangosan bugyogó forrásokat. Bármilyen csalogatónak is tűnnek, jobb, ha távol tartjuk magunkat tőlük, és mindvégig a kijelölt ösvényen maradunk – különben úgy végezhetjük, mint ez a kanadai turista.
Miután átvágtunk egy fullasztóan bűzös gőzoszlopon, végre elénk tárult célállomásunk, benne bikinis és úszógatyás fürdőzők tucatjaival. Az egyik szabadtéri öltöző takarásában mi is átvedlettünk a réteges téliből könnyed strandszerkóba (sapka szigorúan fent marad!), gyorsan bemásztunk a kavicsos aljú, térdig érő, harminc plusz fokos folyóba, és hason csúszva, egyik szikláról a másikra lökve magunkat, kitapogattuk a legkényelmesebb, jacuzziszerű spotokat, ahol aztán a következő egy órában az élet császárainak éreztük magunkat.
Tovább sajnos nem maradhattunk: már hét felé járt az óra, lassan besötétedett, a látási viszonyok pedig rohamosan romlottak. Mint a golyó, úgy repültünk ki a kellemes folyóvízből a sarki fagyba, a szárítkozás pedig mintha az örökkévalóságig tartana: mire odáig jutottam, hogy felvegyem a zoknim, már alig éreztem a talpam.
A visszaúton egyszerre futottunk versenyt a hideggel és a fogyatkozó napfénnyel. Gyorsan szedtük a lábunkat, és szinte észre sem vettük, már újra a rézvörös völgy kénszagú szájában találtuk magunkat, előttünk a város hívogatóan csillogó fényeivel.
Aznap esti szállásunk gyanánt a Hveragerðitől 30 kilométerre, az Úlfljótsvatn (Ronda farkas)-tó mellett található Ljósafossskóli Hostel szolgált. Miután lepakoltunk a szobánkban és megvacsoráztunk a közös étkezőben, mindannyiunk okostelefonja egyszerre rezdült meg: az északifény-figyelő Aurora alkalmazás értesítése szerint 49%-os az esély arra, hogy ma este Hveragerði térségében végre a saját két szemünkkel lássuk az égi tüneményt! Több se kellett nekünk, azonnal autóba pattantunk, és az Úlfljótsvatn környékén tomboló hóviharon áttörve este 11-re már meg is érkeztünk a 2500 fős település kertvárosába, ahol amerikai divat szerint egyetlen ház előtt sincs kerítés, a családi terepjáró viszont ott díszelgett a garázsajtó szájában. Jó másfél órányi szobrozás és kétségbeesett reménykedés után végül feladtuk a dolgot, és megszégyenülten visszavezettünk a csendesen szunnyadó hostelba.
Felföldi fiaskó
Valamennyien kipihenten keltünk ki az ágyból, a reggeli közben pedig megbeszéltük az aznapi programot: a Barnafoss-vízesés mellett még az északi Kirkjufell-hegy szerepelt az itinerünkben. Ekkor még nem tudtuk, hogy izlandi kalandozásunk legpechesebb napja virradt ránk.
A Google Maps szerint a legrövidebb út Barnafosshoz a Þingvellirtől kissé északra kezdődő 550-es úton keresztül vezet, mi pedig figyelmen kívül hagyva a 40 km-es útszakasz járhatatlanságára vonatkozó figyelmeztető táblákat, magabiztosan fordultunk le a Kaldidalsvegurnak is nevezett, március közepén még leginkább egy szánkópályára hasonlító útra. Az előttünk fehérlő vastag hótakaróban párhuzamosan futó keréknyomok némi megnyugvással szolgáltak számunkra: más is volt olyan hülye, hogy nekivágjon az útnak, nincs mitől félnünk.
A kies, végtelen, és vakító táj némaságához foghatót sehol máshol nem tapasztaltam, a Déli-sarkot leszámítva pedig a Földön valószínűleg nem is lehet: talán egyedül az űr vákuumában lelhet nagyobb csendre az ember. Nincs szél, sem emberek, sem madarak. Csak a harminccal vánszorgó autónk motorja diskurált a hideg semmivel.
Éppen egy cirka 15 fokos emelkedőn kapaszkodtunk felfelé, mikor nyugalmunkat egy hangos koppanás szakította félbe: valami hozzáért az autó alvázához. Megálltunk, kiszálltam, és egy jókora, 20 kilós szikladarabot húztam ki a kocsi alól, amely a mellettünk magasodó hegyről gördülhetett az út közepére, valamikor a napokban, a nagy hóban pedig egyszerűen nem vettük észre. Legurítottam a követ az útról, visszaszálltam az autóba, ahelyett viszont, hogy előre mentünk volna, egyre csak hátrafelé csúsztunk. Minden erőnket latba vetve nagy nehezen sikerült annyit tolnunk a járművön, hogy Luki, a csapat másik férfi tagja, egyben örökös délelőtti sofőrje, fel tudta erőltetni a járgányt a néhány száz méterrel feljebb lévő vízszintes szakaszra. Ott aztán beültünk az autóba és megkönnyebbülten kifújtuk magunkat. “A nehezén már túl vagyunk” – reméltük legbelül. Ahogy lekúsztunk a csúcsról, ki a hegyek takarásából, hirtelen újra kinyílt a táj, jobb kéz felé pedig egy befagyott tó várta a tíz fokos nyári meleg érkezését. Még körülbelül öt kilométert tettünk meg az egyre csúszósabbá váló úton, aztán megálltunk egy láthatatlan, csak a Google Mapsen jelzett kereszteződésnél. Az egyre rosszabb internet-lefedettség és a vészesen alacsony üzemanyagszint miatt nem mertünk még mélyebbre hatolni a Felföld hóbirodalmába: mióta lehajtottunk a 36-os útról másfél óra telt el, közben a benzinünk közel háromnegyede elfogyott, és még az út tíz százalékánál sem tartottunk. Természet 1, emberi vakmerőség 0. Amúgy is láttunk már elég vízesést.
Habár a visszaút is tartogatott pár izgalmat, lényegesen gyorsabban és simábban sikerült visszatérnünk a civilizációba, mint ahogy elhagytuk. Gyorsan megtankoltunk a legközelebbi benzinkútnál, nem sokkal később pedig már egy majdnem hat kilométer hosszú alagútban vágtunk át a Hvalfjörður-fjord alatt, fölöttünk az óceán hatalmas tömegével.
A festői szépségű Borgarnes városában vettem át a volánt, és mentünk tovább az észak-nyugati Snaefellsness-félsziget irányába, a Kirkjufell-hegy és az időjárás jóindulatában reménykedve. Másfél órával később újfent szomorúan fordultunk vissza: a 463 méteres magassága ellenére az egész környéket domináló, természetellenesen asszimetrikus hegyből semmi nem látszott a tömény szürke felhőknek köszönhetően. Reykjavík felé menet beugrottunk a borgarnesi Bónus diszkontáruházba, ahol aztán beszélgetésbe elegyedtünk egy 25 körüli dolgozóval. Megtudjuk tőle, hogy ő maga 12 éves kora óta dolgozik az üzletben, valamint, hogy a részmunkaidős korhatár 14 év, míg teljes munkaidőben 16 éves korunktól fogva dolgozhatnak az izlandiak. Feleségével együtt nőttek fel, fiatalkoruk ellenére pedig már három gyerekük van, akiket télen alig, nyáron pedig még annyit sem lát: az extra hosszú nappalok ugyanis Izlandon extra hosszú munkanappal járnak. Júliusban simán ledolgozik 360 órát is. Mielőtt búcsút vennénk, még gyorsan rákérdeztünk a fotóra, amit a bejárat melletti faliújságra kiakasztva láttunk: Borgarnesben minden hónapban megválasztják a város legkedvesebb emberét, akinek a fényképe aztán négy héten keresztül ott virít a legfontosabb intézmények falán. Minő véletlen, márciusban épp egy Bónusban dolgozó testvérpár érdemelte ki a rangos címet.
Már leszállt az este, mire Reykjavíkba értünk. A belvárostól húszperces sétára található hostelben majdnem felföldi minőségű csend fogad minket, egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, a szobánk ajtaját nyitó kulcsot is egy kis számzáras széfből vettük magunkhoz. A könnyed vacsorát követően megbontottuk díjnyertes vodkánkat, és addig-addig poharaztunk, míg meg nem jött a kedvünk Reykjavík éjszakai arcának felfedezésére. A többiek stoppoltak, én inkább begyalogoltam. Rövid utam során elhaladtam ötvenes években épült, emberléptékű betonlakótelepek mellett, megcsodáltam az 1965-ben felszentelt, négytornyú Háteigskirkja-templom hófehér hajóját, és több esti portyára indult macskába is belebotlottam. Végül aztán a Hallgrímskirkja előtti téren, az Észak-Amerikát felfedező Leif Eriksson szobrának tövében újra egyesült a csapatunk, megittuk a narancslével bekevert vodkánk maradékát, majd leintettünk egy bácsit, aki gondolkodás nélkül vállalta, hogy hazadobjon minket. Az úton a magyar és az izlandi fociról és a két ország fürdőkultúrájáról beszélgettünk, nagylelkűségét pedig némi apróval háláltuk meg. Az ébresztőt felhúztuk hatra, és még éjfél előtt mindenki bevágódott a maga ágyába.
Blue Monday
Új nap, új hét. Picivel több mint 24 óránk volt még Izlandon, kedden ugyanis már indultunk vissza Magyarországra. Három hónappal fiatalabb énjeink bölcs előrelátással az utolsó teljes napra ütemezték be Izland egyik leghíresebb és legfelkapottabb látványosságát, a Reykjavíktól háromnegyed órás autóútra lévő Kék Lagúnát. A kies lávamező közepén található geotermikus gyógyfürdő nem természetes képződmény: a több kilométer mélyről érkező, ásványi anyagokban gazdag, jótékony hatású tengervíz elsősorban a hetvenes években épült Svartsengi Erőmű turbináit hivatott meghajtani. A terület fürdőként történő hasznosítása csak azután jött, hogy a már elhasznált, de még mindig 40-41 fokos, enyhén sós vizet ráeresztették a vulkanikus mezőre, a természetes mélyedésben kialakult, türkizkék lagúnát pedig csakhamar tulajdonba vették a helyiek, ma pedig már rendszeres buszjárat közlekedik a repülőtér és a Kék Lagúna között.
A legolcsóbb jegykonstrukciót választottuk, ezért már a reggel nyolcas nyitásra ott kell lennünk: minél később szeretné az ember kezdeni a fürdőzést, annál több pénzt kell fizetnie a belépőért.
A skandináv minimalizmus szellemében fogant modern fogadóépület előcsarnokában egy férfi tökéletes angolsággal elmagyarázta a gyors egymásutánban ásítozó tömegnek a helyi illemszabályokat, majd megnyitotta a belépőkaput. A foglalásunkat igazoló dokumentum bemutatásának fejében mindannyian kaptunk egy-egy törölközőt és proxy karórát, amivel nyitni és zárni tudtuk az öltözőszekrényünket. A lagúnába lépést megelőzően kötelező fürdőruha nélkül, alaposan lezuhanyozni, a hajkondicionáló sampon használata pedig erősen ajánlott, máskülönben a vízben található kovasav gondoskodni fog a hosszantartó bad hair day-ről.
Miután nyakig elmerültünk a vízben, a maszkbárhoz lebegve szinte rögtön kikértük a csomag részét képező szilíciumdioxid-adagunkat: a szemcsés, fehér masszát szétkentük az arcunkon, percekkel később pedig a lagúna ablakos talponállójából hozott ajándékitalunkat (sör, smoothie-k, frissen facsart gyümölcslevek, bor és üdítők közül lehetett válogatni) szorongatva, mázas arccal próbáltuk megtalálni az optimális relaxációs helyszínt. A pakolás 10 perc alatt megszáradt, ezután nem volt más hátra, csak áztani magunkat amíg jólesik.
Maga a fekete sziklákkal körülölelt természetes medence kellően méretes ahhoz, hogy a több száz fürdővendég kényelmesen elférjen benne, és a fürdőépülethez legközelebb eső résztől odébb csoszogva még a privát szféránknak is jut hely. A természet viszontagságai elől menekülők számára egy barlang, több híd, két szauna, és egy kívülről hobbit-házra hajazó gőzfürdő nyújt menedéket.
A fejmagasságig érő meleg gőzréteg védelmében először fel sem tűnt, hogy időközben elkezdett havazni, a fejbőrünk pedig sapka nélkül is köszöni szépen, jól megvan.
Végül a jóból is megárt a sok: dél után nem sokkal hagytuk el a medencét, az itt töltött négy óra bőven elég volt, és amúgy is kezdtünk már éhesek lenni (a Kék Lagúna büféjében árult, kb. 4000 forintos, előrecsomagolt benzinkutas szendvicsek szóba sem jöhettek).
Reykjavík felé menet beugrottunk az ország egyetlen IKEA-jába (egyben egész Izland legnépszerűbb éttermébe), ahol fejedelmi lakomát csaptunk: én bárányhúsból készült izlandi hotdoggal indítottam, főétel gyanánt pedig a kroppkakor nevű svéd különlegesség mellett döntöttem. A név disznóhússal töltött krumplis gombócokat takar, melyet vörösáfonyadzsemmel és tisztított vajjal kínálnak.
Ebéd után megnéztük még a Reykjavík északnyugati csücskében található Grótta-világítótornyot, végigjártuk a belváros valamennyi szuvenírboltját, majd utolsó napunkat megkoronázva, úgy döntöttünk, kirúgunk a hámból, és kétezer forintos izlandi sörrel koccintottunk a Kristof Magnusson könyvében ajánlott Boston kocsmában.
Visszavezettünk izlandi túránk origójához, a Skodáját vodkáért cserébe bérbeadó autószerelőnk garázsához, átadtuk a kulcsot jogos tulajdonosának, vettünk egy nagy levegőt, és még egyszer utoljára megmásztuk a szervíz fölötti dohos lakrészhez vezető lépcsőt. Elvileg rajtunk kívül még egy másik társaság is ott aludt volna aznap este, ők azonban valamilyen titokzatos okból kifolyólag nem jelentek meg – szerintünk csak nem voltak odáig a hely roncstelep-esztétikájáért, és inkább kerestek maguknak egy fizetős szállást a környéken.
Epilógus
Másnap késő délelőtt indult vissza a gépünk Budapestre. A szállásadónk volt olyan rendes, és kivitt minket a repülőtérre, délben pedig már a sziget felett szállva vettünk érzékeny búcsút a zord, és mégis varázslatos tájtól.
Sűrű nyolc nap volt, de hezitálás nélkül bármikor újra végigcsinálnám. Több ezer levezetett kilométer után még a felét sem láttuk annak, amit Izland, ez a meseszerű, titokzatos, hosszas merengésre és kalandokkal teli élményvadászatra egyaránt alkalmas elszigetelt kis ország nyújtani tud. Az északi fény, a kiszámíthatatlan és érintetlen Felföld, a távoli Westman-szigetek, a kanyargós utakkal és gyönyörű öblökkel teli Westfjords-félsziget, a nyári fehér éjszakák, és végül, de nem utolsó sorban a híres reykjavíki éjszakai élet – mind csupa olyan dolog, amiért egyszer még biztosan visszatérünk Izlandra, nyolc napnál kicsit hosszabb időre. Akár már jövő nyáron. Stay tuned.
Szerző: Vizy Márton
