Maurer Milán 15 éves korától táncol. Tanult Pécsen és Augsburgban is, egy rövid Miskolci Színházban tett kitérő után négy éve Frenák Pál társulatának táncosa. Előadásaikkal mindig nagyra vállalkoznak: az emberi természetről, az élet ellentmondásairól, fonákságairól mutatnak meg valamit mozdulataikkal, melyek egyszerre ráznak fel és gondolkodtatnak el. Milánnal a táncművészetről, a mozdulatokban rejlő történetekről beszélgettünk.
Kisgyermekkorod óta táncolsz. Művészcsaládból származol?
Senki nem foglalkozott korábban művészettel a családban. Kiskoromban, amikor láttam egy táncbetétet a Youtube-on, vagy Svetlana Zakharovát táncolni (híres orosz balett-táncos – a szerk.), mindig elképzeltem, hogy én is úgy táncolok, mint ők. Van bennem egyfajta ambiguitás, de ez kicsit sem zavar, sőt, ettől válik olyanná az előadóművészetem, amilyen. A lényeg, hogy csupa olyan impulzus ért kiskoromban, melyek mind ebbe az irányba tereltek. Szerencsére a családom mindenben támogatott.
Fontos számodra mások véleménye? Kinek szeretnél a leginkább megfelelni?
Frenák Pálnál nagyon sokat tanultam, például azt, hogy senkinek sem kell megfelelni, csak saját magamnak. Ez persze nem könnyű, mindenkiben ott van a megfelelési kényszer, én is szeretek imponálni az embereknek, de úgy gondolom, már nagyon megválogatom, kinek a figyelmét szeretném megragadni, vagy épp lenyűgözni.
Mire gondolsz táncolás közben?
Ha egy szerepet játszom, nem a karakter külső vonásait próbálom átültetni magamba, hanem azt az érzést, ami motiválja a tetteit. Ha azt mondják nekem, hogy ússz, nem kezdek el automatikusan a karommal csapkodni, azt az érzést, lüktetést szeretném megjeleníteni, amit akkor érzek, amikor a vízben vagyok. Lebegek és szabad vagyok. Lélekből születik meg minden egyes mozdulat.
Legfrissebben bemutatott előadásotok a W_all volt, mely az emberek közötti falak építéséről és lebontásáról szól. Hogyan alakult ki bennetek a tánc koncepciója?
Nyugat-kelet, a kínai nagy fal, a berlini fal inspirálta többek között az előadást. A Lépcsőházi történetek című film is inspirált, mely az ugyanabban a lépcsőházban lakó emberekről szól. Látásból mindenki ismer mindenkit, látják és hallják a másik mindennapjait, mégsem foglalkoznak egymással. Valójában egymás életeinek szerves részei vagyunk, mégsem adunk túl nagy fontosságot ennek a ténynek. A W_all többek között arról szól, hogyan építjük fel egymás között ezeket a falakat, és hogyan romboljuk le, hogy megnyíljunk egymás felé.
Mi a te szereped a darabban?
Egy teljesen új szemszögből láthatnak a nézők. Inspirációmnak a Welcome című 2009-es francia drámát vettem alapul. Ebben a filmben egy kurd menekült megtanul úszni, hogy eljusson szerelméhez, Franciaországból Angliába, de tragikus módon belefullad a tengerbe. Minimális mozdulatokkal játszom, ami sokkal fárasztóbb, mintha hat órát végigtáncolnék. Teljesen új élmény számomra, hogy a W_all-ban van egy duettem egy mozgássérült fiúval, Kónya Tamással. Ez azért is nagyon fontos és bensőséges számomra, mert a családunk több tagjának is amputálni kellett a lábát, valahol a gyermekkorom apró emlékeit élem át ebben a részben. Mikor Tamással táncolok, mindig őket látom magam előtt. Keserédes érzés.
Megváltoztatott benned valamit a tánc?
A Palival való közös munka változtatott meg. Egy társulatnál sem kaptam annyit, mint itt, ahol emberileg is sokat tudtam fejlődni. Ahhoz, hogy egy mozdulat szép, tiszta legyen, szellemileg is fel kell nőni.
Követel lemondásokat a tánc?
Igen, elég sokat. Egy kreációs időszakban igen is a legfontosabb az maga a készülő darab. És engem nem zavarnak a lemondások, amíg azt csinálhatom, amit szeretek. Próbatermi érdekesség, hogy a mi munkafolyamatunkban előbb a tánc születik meg, a saját ritmusunkat kell megtalálni, csak ezután jön a zene, ami beillik a darab keretébe, és nem bontja fel az előadás egységét.
Hol találkoztál a legjobb közönséggel?
A közönség mindenhol jó, csak éppen más és más. Érdekes, hogy idehaza a magyarok egy picit kezdenek bezárkózni. Valamiért félnek, az indiferanciáktól. Ha két férfi táncol, ha valaki mozgásában korlátozott, vagy éppen egy szűk kisebbséghez tartozik. Pedig igen is el kellene fogadnunk, hogy sokszínű a világ és mindenben megvan a szépség.