Miért nehezebb a kortárs műtárgyat restaurálni, mint a Mona Lisát? – A Ludwig Múzeum kulisszái mögé lestünk

Ha meghalljuk a restaurátor kifejezést, valószínűleg egy Monet- vagy egy da Vinci-festményen dolgozó szakember jut az eszünkbe. Pedig nemcsak a több száz éves műalkotásokat, hanem a kortársakat is restaurálni kell. Hogy mi is történik az utóbbi esetben, Kónya Béla, a Ludwig Múzeum Restaurátor Osztályának vezetője árulja el, aki a múzeum WESTKUNST – OSTKUNST-kiállításán fogadott minket.

Mit csinál egy restaurátor?

Nem árt már a legelején tisztázni, mit is csinál pontosan egy restaurátor. Az ő feladata a műtárgyak állapotfelmérése, nemcsak a múzeumba érkezéskor, hanem már a szállítást megelőzően. Legfontosabb dolga, hogy a műtárgyakat bemutatható stádiumban tartsa, azokat megóvja.  A kortárs művészeti alkotások, mint amilyeneket a Ludwig Múzeumban is láthatunk, szinte bármiből készülhetnek: papírból, csokoládéból, tésztából, vagy akár digitális fájlokból. Sőt, sok művész egy alkotásához több különböző anyagot is használ.

kép: László Benedek

A takarító munkatársaktól az igazgatóig mindenki védi a műtárgyakat

A kiállított műtárgyak védelme csak akkor valósulhat meg, ha az intézmény összes dolgozója tisztában van azzal, hogyan kell őket megóvni. Ezért van szükség egy átfogó rendszerre, az Integrated Pest Managementre, mely összefogja a műtárgyvédelem alapjait, amivel a múzeum összes dolgozójának tisztában kell lennie.

A múzeumban nem lehet 20-22 °C-nál melegebb, és a relatív páratartalmat és a világosítást is szabályozzák. Tilos a műtárgyak közelében vegyszeres felmosást végezni, mivel a vegyszerek károsító sóként rakódhatnak a műtárgy felületére. A termek nagytakarítását kizárólag akkor végzik, amikor nincsenek műtárgyak kiállítva, az alkotások tisztán tartásáért pedig a restaurátorok felelnek.

Kép: László Benedek

A tárgyalapú művészet ideje lejárt

Ez természetesen túlzás, de tény, hogy egyre több a médiaalapú művészet. Médiaművészetnek nevezhetünk minden olyan technológiával készült munkát, melynek értelmezéséhez a befogadónak bizonyos időre van szüksége.

Az 1980-as ’90-es évektől kezdve már számítógépek segítségével is készítettek műalkotásokat, erre magyar példa Waliczky Tamás, akinek a Kert című műve a Ludwig Múzeum gyűjteményében található, vagy Halász Károly fényképekből készített Modulált Televízió című alkotása, amely a legkorábbi médiaművészeti munka a gyűjteményben.

kép: László Benedek

A médiaalapú alkotások esetében a legnagyobb problémát a technika rohamos fejlődése okozza. 5-10 évvel ezelőtt még CD-re mentették az adataikat, aztán pendrive-ra, ma pedig leginkább felhőalapú tárhelyeket használnak. Itt a veszély abban áll, ha nem tudják lejátszani azt a digitális hordozót, melyen a műtárgy megtalálható.

Az ilyen problémák kivédéséért a Ludwig Múzeum a médiaalapú műveket felmásolja a saját szerverére, az eredeti példányt, a mesterpéldányt pedig egy zárható szekrényben őrzi. Egyre gyakrabban fordul elő az is, hogy a múzeum egy kiállításra interneten keresztül letölthető file-formátumban kapja meg a műalkotást, melynek nincs fizikai anyaghordozója.

Ki fog még múzeumba járni, ha az interneten megnézhetünk majd minden műalkotást?

A múzeumok és közgyűjtemények  sokáig dilemmáztak azon, érdemes-e  széles körben elérhetővé tenni a gyűjteményét a látogatók számára – meséli Béla. A restaurátor válasza meglepő.

Tapasztalataik alapján kiderült, minél inkább elérhetővé válik online egy gyűjtemény, annál látogatottabb lesz a kiállítás. Ez ugyanis nemcsak a látogatók kedvét hozza meg, de a művészettörténészek, a kutatók is felfigyelhetnek az adott múzeum egyik műtárgyára, ráadásul és a múzeumi műtárgykölcsönzés is fellendül. A 2000-es évek közepétől, mióta online is elérhető a Ludwig Múzeum műtárgykészlete, robbanásszerűen megnőtt a kölcsönzési kérelmek száma.

kép: László Benedek

Joe Tilson és a restaurátori munka nehézségei

A WESTKUNST – OSTKUNST című kiállítás egyik legnépszerűbb darabja Joe Tilson 1969-es alkotása, az Öt érzék, mely öt felnagyított átlátszó diapozitívból áll. Amikor a Ludwig Múzeum még a Budavári Palotában működött, a Fül című darab leesett a falról. A szitanyomott fület ábrázoló kép viszonylag sértetlen maradt, ám a plexiből készült külső borítás eltört. A baleset után még több mint 10 évet kellett várni, mire a restaurátorok találtak egy olyan módszert, amellyel  a múzeum által is megfizethető árért elkészülhetett a kép borítása.

kép: László Benedek

A külső búra – mely egy diát formál – rekonstruálásánál a legnehezebb feladat a rajta látható felirat újbóli megalkotása volt, melyet 3D-szkenneléssel tudtak megoldani.

kép: László Benedek

A fenti eset is jól példázza, hogy a kortárs művek restaurátorának sokszor nem anyagában kell megőrizni a műtárgyat (jelen esetben újra legyártatták a plexiborítást), hanem a mű által kiváltott hatást, tartalmi elemeit kell megőriznie, védenie. Ebből a szempontból a kortárs művek megőrzése talán még nehezebb feladat, mint akár egy hagyományos festmény, a Mona Lisa restaurálása.

Az IKEA-s szatyor is műalkotás

Ugyancsak a WESTKUNST – OSTKUNST-kiállításon látható Haliti Flaka: Nihal című műve, mely egy drótból készült nyulat formál, amit egy homokkal kitömött IKEA-s szatyorba szúrt a művész.

kép: László Benedek

Amikor megkérdeztem Bélát, hogy az egyébként 150 forintért megvásárolható IKEA-s szatyor is a műtárgy részét képezi-e, Béla határozott igennel válaszolt.

Már csak azért is, mert ha belegondolunk, ma az IKEA-ban árusított szatyrok teljesen másképp néznek ki, mint az egy évvel ezelőtt kaphatóak. Ha a kiállított darab eltűnne vagy megsérülne, nem biztos, hogy reprodukálni tudnák. Ez a nehézség az összes technológiai alapú tárgy esetén fennáll. Ha valamit ma még könnyen megvásárolhatunk, nem biztos, hogy a jövőben is megtalálhatjuk még a boltokban.

Képek: László Benedek