Az ország, ahol minden dal úgy hangzik, mint a Despacito – Montenegróban jártam

A címben szereplő megállapítást a barátom tette montenegrói nyaralásunk egyik estéjén, miután napokon keresztül kizárólag balkáni zenéket hallottunk az éttermekben, a boltokban és a szórakozóhelyeken is. 10 napig voltunk a különös hangulatú országban, ahol nemcsak a montenegrói, szerb és albán emberek keverednek egymással, hanem a Balkán és a nyugat is. Nyaralási élménybeszámoló következik.

Előbbiből persze azért jóval több van (például a zene tekintetében is), s hogy a rossz részt az elején letudjam, már most elmondom, hogy a montenegróiak nem beszélnek angolul, a tisztaságra sem ügyelnek, a környezettudatosság fogalmáról valószínűleg sosem hallottak. A házak elég kuszán nőnek ki a földből a legmeghökkentőbb helyeken is, sok esetben pedig az utcáikat sem nevezik el, úgyhogy a tájékozódás távolról sem könnyű feladat.

Ha angol nyelvtudással rendelkező emberből nem is, kóbor macskából és kutyából azonban annál több van, és sajnos egyetlen város sétálóutcáján sem tudsz úgy végigsétálni, hogy ne állítanának meg a koldusok, akik az esetek többségében még csak gyerekek, és addig nem mozdulnak mellőled, míg határozott karcsapásokkal el nem hessegeted őket.

Bár Montenegróról nem sokat tudtam az indulásom előtt, kiderült, hogy egy gazdag múlttal rendelkező nép hazájáról van szó, viszont mivel lényegében mindig elnyomás alatt éltek, a történelemkönyvek margójára sem kerültek fel. Fénykorában a Velencei Köztársaság sarcolta meg a balkáni népeket, majd a napóleoni háborúk idején is sokat szenvedtek a mai Montenegró kikötővárosai. Ezt követte a Habsburg-elnyomás, majd a két világháború után megszülető Szerb-Horvát-Szlovén Királyság illetve Jugoszlávia, mely a balkáni szláv népcsoportokat egyesítette. Az önálló Montenegró 2006-ban született meg, amikor kilépett a Szerbiával kötött államszövetségből.

Montenegró legnagyobb vonzereje kétségkívül a magasba törő hegyei, melyekről a nevét is kapta (monte negró, alias fekete hegy), illetve a legtöbb partszakasz kristálytiszta tengerpartja. Érdekes, de az ország fővárosa (a tengerparttal nem rendelkező) Podgorica a turisták körében kevésbé népszerű, ellenben a Kotori-öbölben minden megvan, amire csak vágyhatunk, nem csoda, ha erre emlékszem vissza legszívesebben montenegrói nyaralásomból.

Magasba törő, csodálatos hegyek, hűsítő tenger, olaszos hangulatú, macskaköves utcácskák, középkori templomok és az a különleges, vad szépség, amitől Balkán a Balkán.

A Kotori-öböl leghíresebb épülete a Szirti Madonna-templom, mely egy mesterséges szigeten áll és a Világörökség részét képezi. A legenda szerint egy testvérpár építette a templomot.
Bár aprócska templomról van szó, belülről pompás látványt nyújt – gazdagon és arannyal díszített freskók ékesítik mindegyik falát. Ha az oltár mögé sétálsz, egy keskeny folyosót találsz, amin félúton, ha benyúlsz egy mélyedésbe megtapinthatod annak a kőnek a tetejét, melyre a legenda szerint a sziget épült.
A Szirti Madonna-templom szigetére egy aprócska hajóval lehet eljutni, de komp is közlekedik a Kotori-öbölben, ahonnan a festői szépségű Perast városára is remek kilátás nyílik.

Montenegró “tengerparti fővárosa” Budva, ahol szinte egymásból nőnek ki a házak. Tito idejében hatalmas földrengés pusztított a városban, az épületek többsége romhalmazzá vált. Hogy megoldják a problémát, Tito boldog-boldogtalannak, (elsősorban a második világháborús veteránoknak) fillérekért adott földterületeket, hogy olyan házakat építsenek rajta, amilyeneket csak akarnak. A cél az volt, hogy újra benépesüljön a katasztrófa sújtotta város. A végeredmény enyhén szólva is eklektikus lett, de az előírásokról és szabályokról gálánsan elfeledkező magatartás a montenegróiak sajátja.

Budva leghíresebb szobra. A meztelen balerinát ábrázoló szobor történetének több változata is létezik. Az egyik legenda szerint egy szerelmespárnak állít emléket az alkotás.
A budvai vár falain belül úgy érezhetjük magunkat, mintha egy olasz falucskában sétálnánk. A macskaköves utcákon a nyugati nagy márkák üzletei és szuvenírboltok várják a turistákat, és természetesen néhány középkori templomot is rejtenek magas várfalak.
Budva történelmi városában négy templom is található. Az egyiket napóleoni háborúk idején a császár hadserege használta istállóként. Az épület sajnos ma sem az eredeti funkcióját tölti be: a szabadtéri színház színészei öltözőnek használják. Szerencsére van azért olyan budvai templom is, mely ma is maradéktalanul el tudja látni eredeti funkcióját. A képen látható középkori templomot egy  mozaikcsempékből készült Jézus-ábrázolás díszíti.
Nem mehetünk el szó mellett a montenegrói kukáskocsik mellett sem. Igaz, a fent látható kocsit nem Budvában, hanem Kotorban láttam, nem bírtam megállni, hogy ne fotózzam le. A narancssárga utánfutós kiskocsit a turisták figyelmesen követték a tekintetükkel.

Bár engem személy szerint legalább annyira ámulatba ejtettek Montenegró kulturális kincsei, mint a tengerpartja, a turisták többségét inkább a homokos, vagy több esetben kavicsos strandjai vonzzák. A montenegrói strandokról érdemes tudni, hogy a vizükben tengeri sünök és apróbb rákok is lehetnek, így a tengerbe merészkedni vízi cipőben ajánlott. Azok pedig, akik nem tudnak úszni, mint ahogy én sem, fokozottan ügyeljenek, ugyanis a tenger mélysége nagyon hirtelen válik méllyé.

Sveti Stefan, vagyis a gazdagok szigete, ahova egyszerű földi halandók már be sem léphetnek, csak akkor, ha nagyon mélyen a zsebükbe nyúlnak. A szigeten ma luxusszálloda és étterem található. Még az étterembe is csak akkor léphetünk be, ha legalább 400 euró összegben fogyasztunk.
Az ország Albániához közeli részén található Ulcinj egyik strandja. A napágyaktól csak egy ugrás a víz.
Egy másik ulcinji partszakasz. Erre a részre még a legtapasztaltabb úszók sem merészkednek.
Budvánál még én is be mertem menni a vízbe. Homokos tengerpart és sekély víz: az úszni nem tudók álma.

Mielőtt a nosztalgiázás teljesen erőt venne rajtam és könnyekbe törnék ki, amiért haza kellett jönnöm erről a fantasztikus helyről, be is fejezem az élménybeszámolóm.

Búcsúzóul megmutatom a kilátást, melyben minden este és reggel gyönyörködhettem a szállásunk teraszáról.

Mi másért lenne érdemes hajnalban felkelni, ha nem ezért a látványért?