Körülbelül egy évtizede követelnek maguknak egyre több polcot a könyvesboltokban és otthonunkban a skandináv krimik. A Tetovált lány sikere után rengeteg skandináv szerző krimijeit ismerhették meg a magyar olvasók. Köztük vannak Camilla Lackberg regényei is, akinek tizedik könyve, A boszorkány eddigi pályája csúcspontja.
Camilla Lackberg első könyve, A jéghercegnő 2003-ban jelent meg Magyarországon és azóta is izgatottan várom, mikor jelenik meg egy újabb krimi tőle. Pár hete megjelent könyve, A boszorkány, ahogy az írónő összes regénye, egy svéd kisvárosban, Fjallbackában játszódik. Lackberg krimijeiben általában egy új lakos érkezik a kis tengerparti településre, vagy éppen valóság show-t forgatnak, vagy álomszállót nyitnak a város határain belül, a lényeg, hogy egy külső hatás miatt a város rendje és békéje mindig felborul.
Lackberg, ahogy általában a skandináv írók, visszatérő szereplőgárdával dolgozik. Például a teljesen hasztalan, hibát hibára halmozó rendőrfőnökkel, Mellberggel, a feleségét az előző könyvben elveszítő Martinnal vagy az idősebb, egykedvű Göstával, aki leginkább csak melegedni jár a rendőrségre.
A Lackberg-történetek két főszereplője az írónő Erika és a kötetek alatt a férjévé, illetve gyerekei apjává avanzsált Patrik. A bűnügyeket lényegében sosem a rendőrség, hanem Erika és Patrik párosa deríti ki.
A boszorkányban úgy tűnik, egy több évtizeddel korábban történt tragédia ismétlődik meg. A kislány Stellát eltűnése után az erdőben találták meg, holtan, a gyilkosságot pedig az a két tizenhárom éves lány, Marie és Helen vállalta magára – hogy nem sokkal később egyből vissza is vonják vallomásukat.
A jelenben ugyanannál a tanyánál, ahol Stella is eltűnt, egy másik négyéves kislánynak, Linneának is nyoma vész. A helyiek egyből összefüggést sejtenek a régi és az aktuális eset között, ami érthető is, ugyanis Marie, aki időközben hollywoodi színésznővé cseperedett, visszatért régi városába egy filmszerep kedvéért.
Bár a színésznőt látszólag nem érdeklik a történtek és csak magára illetve a filmjére koncentrál, lányának sokkal több baja van a svéd kisvárossal: a duci és visszahúzódó tinédzser nehezen találja meg a helyét a világban.
Ugyancsak gyanúba keverednek a helyi menekülttábor lakói, akik mindent megtesznek azért, hogy beilleszkedjenek a svéd társadalomba. Lackberg ezzel a szállal is meghaladja korábbi történeteit, mivel egy komoly és égető társadalmi feszültségre hívja fel a figyelmet. Egészen pontosan arra, milyen megpróbáltatásokkal és előítéletekkel kell megbirkózniuk azok a szerencsétleneknek, akik a halál és háború elől elmenekülve új otthonra, hazára szeretnének lelni.
Ugyancsak Lackberg irodalmi klasszissá válását jelzi előre, hogy már nem „csak” kettő, hanem három idősíkban játszódik legújabb krimije. A boszorkány egy 17. századi történetet is elmesél, melyben egy szerencsétlen, hontalanná vált özvegyasszonyt boszorkánysággal vádolnak meg.
Mindezek mellett pedig a nyomozók magánéleti válságaiba, fordulópontjaiba is beavat minket az írónő, melyek között vannak szomorú és örömteli események is.
Ahogy írtam: ez az írónő legjobb könyve, mivel az arányérzéke tökéletessé vált, pontosan annyi izgalom, kegyetlenség, romantika és vicces rész van benne, amennyi kell, nem hullik darabjaira a történet, a középpontjában maga a bűneset áll és a mögötte húzódó, eltitkolt érzések.
Persze az az olvasó, akinek ez az első Lackberg-könyve egy-két dolgot egészen biztosan nem fog megérteni a visszatérő szereplők életéről, de néhány oldal után összeáll majd a fejében a kép és ugyanannyira fogja élvezni a könyvet, mint egy Lackberg-fanatikus.
Hiába ez az írónő eddigi leghosszabb könyve, talán ezt olvastam el a leggyorsabban: az összes idősík összes szereplője érdekes, összetett karakter, akik gondoskodnak róla, hogy az utolsó oldalig lekösse a figyelmünket a könyv.
Lackberg munkatempóját látva pedig megállapíthatjuk, hogy talán már egy évet sem kell várni, hogy ismét belecsöppenhessünk Fjallbacka felbolydult életébe.
Legalábbis A boszorkány elolvasása óta ezzel biztatom magam.