Kevés olyan könyv jelent meg Budapestről, ami egy tősgyökeres pestinek vagy a város szerelmesének is tudna újat mondani. Olyat pedig, ami ráadásként kétnyelvű, és nemcsak magyarokhoz, de a külföldiekhez is szól, szinte nem is találni. Egy kivétel azért mégis van, ez a Budapest Katalógus.
A Budapest Katalógus egy rendkívüli alkotás: 150 fővárosi ember meséli el a saját történetét, a végeredmény pedig egy „életszagú” pesti könyv lett, ahogy könyv szerkesztője, Szöllősi Mátyás mondja. Mátyással egy belvárosi kávézóban beszélgettünk arról, hogy milyen budapesti élményeket, sorsokat tár fel az olvasók előtt a könyv.
Egyszerre vagy író, költő és fotós. A Budapest Katalógusban a szöveg és a képek is a te munkáid. Melyiket élvezed jobban csinálni: a fotózást vagy az írást?
Mindkettőt nagyon élvezem, ebben a tekintetben nem teszek köztük különbséget. Szerencsés vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Ebben a könyvben az volt számomra fontos, hogy hitelesen visszaadjam az emberek történetét. Sokaknak, akikkel hosszasabban el tudtam beszélgetni, az életük részévé válhattam egy picit, és persze fordítva is, ami nagyon jó érzés.
A könyvet a Humans of New York blog ihlette, ahol szintén az utca emberét szólították meg és fotózták le. A Budapest Katalógus képeit először csak Facebookra töltötted fel, nyár elején jelent meg kétnyelvű könyvben. Ezzel teljessé vált a Budapest Katalógus?
Nem. Ahogy az időm engedi, még most is folyamatosan csinálom a képeket és az interjúkat. A Humans of New York azt tűzte ki célul, hogy 10.000 emberről csináljon portrét, de ugye az egy sokkal nagyobb város, és az emberek is másképp nyilvánulnak meg. Amikor Facebookon beszámoltam arról, hogy könyv formájában is megjelennek a képek, az a cseh srác kedvelte elsőként a bejegyzést, aki a Budapest Katalógus prágai változatát csinálja, ez egy jó visszajelzés számomra. A könyvben 150 portré szerepel, és a kezdetektől tudtuk, hogy két nyelven, angolul és magyarul akarjuk kiadni, így sokkal több emberhez érhet el, és van is rá igény, mivel Budapest népszerűsége igencsak felfutóban van.
Mennyire volt könnyű szóra bírnod az embereket?
Akik visszautasítottak, általában azért tették, mert nem érdekelte őket a projekt, vagy éppen siettek. Azt tapasztaltam, hogyha normálisan közeledünk az emberekhez, fel lehet törni bennük a gátakat.
Ezt hogyan érted el? Voltak „bemelegítő” kérdéseid?
Az a kérdés mindig előkerült, hogy pesti-e az illető. Ha nem, akkor például már van egy specifikusabb Budapest-élménye. Ilyenkor megkérdeztem, hogyan tudott beilleszkedni, milyen volt az egyetem, ha a tanulás miatt jött fel, hol volt az első munkahelye stb.
Mennyi ideig tartottak ezek a beszélgetések?
Volt 5 perces és másfél órás is. Amikor már ismertebb lett a Budapest Katalógus, néhányan megkerestek, hogy nem fotóznám-e le őket is. Az előre lebeszélt találkozók nyúltak hosszabbra, ekkor mindkét fél tudta, mire számíthat. Egy idős néni, Mézeske, akivel véletlenül találkoztam, például egy órán át beszélt velem. Elmondta, hogy a férje adta neki ezt a nevet és úgy búcsúzott el, hogy reméli, még találkozunk, és aztán ez úgy is lett.
Kiket volt legnehezebb szóra bírnod?
Az elején attól tartottam, hogy az emberek csak a jó dolgokat akarják majd elmondani magukról, és egy gyanúsan pozitív összkép lesz a Katalógus végeredménye. Ezért próbáltam egyensúlyt teremteni: ismertebb arcok közül is meg akartam mutatni jó néhányat, és hajléktalanokkal is elbeszélgettem. A legnehezebb a középkorú férfiakat volt megszólítani. Nehezebb megértetni velük, miért is kérdezem őket, mi a célom a képekkel, a beszélgetéssel.
Mi a helyzet az idősebb emberekkel? Ahogy látom, ők gátlások nélkül beszéltek az életükről.
Az idősebbek szerencsére sokszor nagyon nyitottak, szívesen mesélnek az életükről, traumaélményeikről. Ők azok, akik megélték mondjuk a második világháborút és az ’56-os forradalmat. A mi generációnkban a rengeteg médium, információ miatt már picit összemosódnak a dolgok. Úgy látom, hogy annak a generációnak, amelyik nem feltétlenül a tévé, vagy az internet előtt nőtt fel, még a valóság is valóságosabb. Most nyugalom van, nem éltünk át egy háborút, se te, se én. Mi is küszködünk számtalan problémával, szorongunk, és fontos az, hogy mindenkinek a saját gondja a gondja, tehát egyáltalán nem kell ezeket rangsorolni, de velük például előfordulhatott, hogy ténylegesen veszélyben volt az életük, lőttek rájuk, stb, és ez igen komoly tapasztalat.
Melyik volt a legizgalmasabb történet a számodra?
Például az, amit Ágh István mesélt. Arról beszélt, hogy az 1956-os forradalomban megsebesült, hordágyra tették, kórházba került, kiengedték, utána pedig bujdosnia kellett. Amikor kimentem vele a Kossuth térre, megmutatta, hol feküdtek régen a sebesült szabadságharcosok, hol állt a tank, ami lőtt rájuk.
Változott benned valami a Budapest Katalógus készítése miatt?
Sokkal nyitottabb vagyok, már nincsenek bennem annyi gátlás, mindenkit meg merek szólítani. Megerősödött bennem az az érzés, hogy Budapest egy nagyon jó hely. A város olyan részei is közelebb kerültek hozzám, melyeknek régebben nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Jobban látom egyes területek funkcióit, vagy épp funkciótlanságát. A Rákóczi útnak például az egyik legszebb pesti sugárútnak kellene lennie, mégis katasztrófa, ahogy az Astoria és a Keleti között kinéznek az épületek, az útról nem is beszélve. Persze, jó dolgok is vannak: sok közösségi tér bontakozik ki a városban, ahol az emberek összejöhetnek, jól érezhetik magukat. A megújult Egyetem tér is ilyen, de nagyon szeretem a budai Lövőház utcát is, ami egy remek sétálóutca, szökőkúttal, vendéglátóhelyekkel. Az egyik kedvenc kávézóm, a Kaffeine is itt van, és nem beszélve arról, ami a Kazinczy utca környékén zajlik, mert, bár sok probléma van, amit kezelni kell, de alapvetően jónak tartom, hogy sok ember mozgolódik itt, és van élet a városunkban.
Ha te is szerepelnél a Budapest Katalógus, rólad hol készülne a fotó, hol lehetne veled összefutni?
Valószínűleg a belvárosban, leggyakrabban a Deák környékén mozgok. Ha az lenne a következő kérdésed, hogy mit mondanék, akkor valószínűleg beszélnék a zeneélményeimről, ugyanis rengeteg hely van, például a MÜPA, a Zenekadémia, a BMC, vagy a Budapest Jazz Club, ahol nagyon jó zenéket lehet átélni, és még sorolhatnám. A kávéházkultúra megújulását, ismételten népszerűvé válását is megemlíteném. Ez egyrészt azért fontos nekem, mert kávéfüggő vagyok, másrészt egy Márai idézet miatt, amit igazán közel érzek magamhoz: „Kávéház nélkül nincs irodalom.”
„Szép könyv” – mondta a pincérnő, amikor elhaladt mellettünk, és megpillantotta az asztalon fekvő Budapest Katalógust. Mátyás és én összemosolyodtunk, holott, ha jobban belegondolok, a lány tévedett. Ez nem is egy könyv. A Budapest Katalógus maga az életre kelt város.
