Azzal nyilván mindenki tisztában van, hogy mit is ünneplünk Március 15-én. Ám azt mindig kifelejtik a történelemórákról, hogy ennek a nemzeti ünnepnek a megítélése hogyan változott az elmúlt másfél évszázadban. A mindenkori márciusi ifjak emlékére nézzünk körbe a törikönyvek lapjain kívül is!
A dualizmus
A kiegyezés előtt érthető okokból nem nézték jó szemmel a forradalomra való megemlékezést, vagy az erre utaló legapróbb jelet sem. Olyannyira, hogy az 1860-as illegális tüntetés halálos áldozatot is követelt. A kiegyezést követően, Ferenc József jóvoltából már nem volt kimondottan tilos a felvonulás március közepén, az szabadságharc 50-edik évfordulóján pedig már az az igény is felmerült (a legendák szerint először Kossuth fia, Ferenc fejében), hogy nemzeti ünneppé avanzsálják ezt a napot. Ez azonban csak 1919-ben következett be.
A Horthy-korszak
A magát ellenforradalminak tituláló Horthy Miklós és rezsime bajban volt, amikor eljött a március. Végeredményként úgy döntöttek a kor politikusai, hogy jobban illene az ideológiához, ha március 15-én inkább Világosra és október hatodikára emlékeznének meg. 1927-ben, ebben a szellemiségben emelkedtek az ünnepségek állami szintre. Ekkoriban a Szabadság téren zajlottak a megemlékezések, ahol a négy égtáj felé mutató szobrok jelezték az elveszített területek iránt érzett fájdalmat. A második világháborúhoz közeledve a Hősök terére tolódott ez az ünneplés.
Rákosi korszak
A háború után a száz éves évfordulóra készült nem túl stabil országunk. Az 1948-as ünnep megszervezése már a kommunistákra maradt, akik az esemény fényét emelvén meghívták Vorosilov marsallt, a Szovjetunió miniszterelnök-helyettesét is. 1951-ben azonban a dolgos magyar kormány törölte a munkaszüneti napok közül, sőt a szigorú rendszer az ünnepléseket sem támogatta, nem mintha az embereknek kedvük lett volna ünnepelni.
Kádár-korszak
Az 1956-os forradalom emléke még élénken élt az ország vezetőjének, Kádár Jánosnak emlékezetében. Nem csoda, hogy az azt követő pár évben tömeges megemlékezéseket csak tömeges rendőri felügyelet mellett engedélyeztek. 1969-re azonban a politikai elit már elég erősnek érezte pozícióját ahhoz, hogy újra utcára vigye a tömegeket – de ideológiát is gyártott az ünnep köré: ez volt a FIN, vagyis a Forradalmi Ifjúsági Napok. Március 15-ét, 21-et, és április 4-ét ünnepelte a Kommunista Ifjúsági Szövetség. Közben azonban a város különböző pontjain hatalmas MUK feliratok bukkantak fel, a Márciusban Újra Kezdjük-mozgalom reklámjaként, nem kis félelmet keltve felső körökben.
A fiatalságot azonban nem lehetett kielégíteni hivatalosan szervezett ünnepségekkel. 1970-től kezdve a főváros különböző pontjain bukkantak fel tinikből álló spontán csoportosulások, akik a maguk módján akartak emlékezni. És bár papíron nem volt illegális a megemlékezés, nem egyszer a rendőrség csapott le a csoportosulókra, és erőszakkal kergette szét őket.
1986-ban érkezett el a következő áttörés: a Lánchídi csatát imitálták a megemlékezők azzal, hogy a rendőröket a hídra csábították és ott verekedést provokáltak. Az akció sikeresnek bizonyult: több hazai és nemzetközi médium tudósított az eseményt, ami nem tett jót a hatalom hírnevének. Így a kommunizmus utolsó éveiben beadták derekukat, és engedélyezték az ünnepségeket, amelyek azóta is békésen (vagy kevésbé békésen) folynak országszerte, a rendszerváltás óta pedig – mindeni legnagyobb örömére – már munkaszüneti napnak is minősülnek.
