Vannak emberek, akikben ösztönösen megbízunk. A papokban, az orvosokban, a tanárokban és a dadákban. De mi van akkor, hogyha teljesen félreismerjük azokat a személyeket, akiktől azt várnánk el, hogy minden körülmények között helyesen viselkednek? Leila Slimani Altatódal című könyve egy gyilkos dada történetét meséli el – megrázóan és lebilincselően.
Adva van egy átlagos francia házaspár. Paul zenészi álmokat dédelget, egy zenestúdióban dolgozik, felesége, Myriamnak pedig ügyvédi végzettsége van, de a gyerekeik miatt lemondott a karrierről. Míg a gyerekkel, Milával és Adammel van otthon, Myriamban egyre inkább erősödik az érzés, hogy ki szeretne törni a pelenkák világából és dolgozni szeretne. Elkezdenek hát a férjével együtt dadát keresni.
Európa KönyvkiadóBaráti ajánlásokkal érkezett az életükbe Louise, a tökéletes dada, aki egyik napról levette a család válláról a hétköznapok fáradtságait. Tökéletesen főz, érti a gyerekek nyelvét, leköti a figyelmüket, a házimunkából is kiveszi a részét, még akkor is, ha erre senki nem is kéri.
Nézik, és nem látják. A család belső életének része, de idegen marad. Egyre korábban érkezik, egyre később megy el.
Már a könyv első mondatából kiderül a tragikus végkifejlet: a kisebbik gyerek, Adam meghalt. Louise megölte. Vagyis a kérdés nem az, hogy mi fog történni, hanem az, miért tette mindezt Louise, a látszólag tökéletes és hibátlan gyerekfelvigyázó, aki szívét lelkét odaadja a gyerekekért.
E pillanatban bensőséges meggyőződésként, égető, fájdalmas meggyőződésként fogalmazódik meg benne, hogy a boldogsága tőlük függ.Hogy hozzájuk tartozik, ők pedig hozzá.
A regényben szép lassan csepegteti el Slimani az információkat Louise hátteréről, azokról a sorscsapásokról, melyek szeretetre éhes, mégis kiszáradt szívű, reményvesztett nővé formálták Louise-t. Férje meghalt, rakoncátlan lánya szégyent hozott rá, majd elszökött tőle.
A dada soha senkitől nem kapta meg azt a figyelmet, szeretetet, amire szüksége lett volna, mindenki csak átnézett rajta, miközben ő mindvégig szolgálta a hozzá közel állóakat, remélve, hogyha eléggé kitartó és hű marad, talán közelebb kerülhet ahhoz a rejtélyes dologhoz, amit életnek nevezünk.
Nem tud szabadulni a gyötrelmes érzéstől, hogy túlságosan gyakran látott bele mások magánéletébe, abba a bensőséges térbe, amelyhez neki sosem volt joga. Neki még külön szobája sem volt.
A regényt kár lenne lélektani thrillernek nevezni, itt ennél sokkal mélyebb és megrázóbb üzenetet akar tudtunkra hozni az írónő. Slimani egy tabutémát (gyerek- pontosabban csecsemőgyilkosságot) használja fel ahhoz, hogy feltehesse kérdéseit.
Nevezetesen: mennyire ismerjük azokat az embereket, akiket beengedünk az életünkbe? Mennyi ideig vagyunk képesek elviselni a magányt? És mi történik velünk, ha úgy érezzük, már senkink nem maradt, akik szerethetnénk?
Louise története talán elsősorban azért szívszorító, mert a nőben megvolt a törődés, az önzetlenség és a szeretet, melyek egy értékes és jó emberré tehették volna, ám a magány és mellőzöttség miatt mégis eltorzult a lelke.
Megkeményedett a szíve. Az évek múlásával vastag, hideg kéreg borította be, alig hallja a dobogását. Már semmi sem tudja meghatni. Be kell ismernie, hogy már nem tud szeretni. Kimerítette szíve gyengeségtartalékait, kezének nincs már mit megérintenie.
Slimani műve attól káprázatos, hogy egy kívülálló tárgyilagosságával képes leírni a vérfagyasztó és megrázó eseményeket, úgy, hogy éhes figyelemmel ismerhetjük meg a „francia Édes Anna” történetét és követhetjük nyomon, milyen keserves mélységig zuhanhat egy magára hagyott, megkeseredett lélek.
