Így az ősz derekához közelítvén hajlamosak vagyunk egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítani minden egyes napsugaras órának, amit lehetőségünk van kiélvezni. Figyelmünket a fejünk fölött függő tűzgömb felé irányítva álljunk meg egy pillanatra, és tekintsünk vissza a régmúlt századokba, mikor még a Nap mozgásának vetülete szolgált az ember számára az időmérés legpontosabb eszközeként.
A napórák története a kora ókor homályába vész, annyi viszont bizonyos, hogy Babilontól Egyiptomon át a Római Birodalomig valamennyi antik civilizáció ismerte és használta őket. A világ legidősebb, 3500 éves napórája az egyiptomi Királyok völgyéből került elő, de Luxor vagy Karnak híres obeliszkjei sem kizárólag szakrális funkciót töltöttek be: az általuk vetett árnyék a mindenkori helyi időt is mutatta, valamint a Föld napi forgását és a Nap körüli éves keringését is nagy pontossággal tükrözte.
A klasszikus napóra két részből áll: az egyik a gnómon, vagyis árnyékvető, egy vízszintes síkon álló függőleges, jellemzően pálca-, rúd- vagy oszlopalakot öltő test, a másik pedig a számlap, ami a rajta szereplő órajelekkel (pontosabban az adott órajelet érintő árnyékkal) adott választ az örökérvényű emberi kérdésre: mennyi is az annyi?
Egyszerűnek hangzik, ahhoz viszont, hogy valaki helyesen működő napórát tudjon készíteni, komoly csillagászati és matematikai ismereteknek kellett, hogy birtokában legyen: ilyen ember volt Omar Khajjám, a 11. századi perzsa polihisztor is, aki 1074-ben napórája segítségével egy a Gergely-naptárnál is pontosabb kalendáriumot alkotott – csekély 500 évet ráverve Aloysius Lilius olasz csillagász rendszerére.
A fejlettebb időmérő eszközök (toronyórák a 14. században, zsebórák a 15. században, ingaórák a 17. században) megjelenésével a napórák sokat vesztettek jelentőségükből, ám annál népszerűbbé vált alkalmazásuk parkok, kastélyok, kertek és egyéb épületek meghatározó díszeiként.
Sajnos a történelem viharai és az azokat követő újjáépítések nem bántak túl kegyesen a magyar napórákkal, a legtöbb vagy elpusztult, vagy bevakolták: a ráckevei szerb ortodox templom szentélyének falát díszítő, félezer éves darab és a rudabányai református templom déli oldalába karcolt, 14. századi alkotás párjukat ritkító kincsei a hazai műszaki kultúrának.
Budapesten, ha középkori napórát nem is, 20. században született példányokat szép számmal találhatunk elszórva a városban – mutatjuk is a kedvenceinket!
Városligeti fasor 42.
Az 1922-ben Révész Sámuel és Kollár József tervei alapján, a hazai gépjármű-kereskedelem bölcsőjének helyén felhúzott késő szecessziós villaépület sokáig az egyik legnagyobb energiaszolgáltató vállalat geofizikai kutatóintézetének szolgált otthonául, ezen időszak hagyta ránk örökségül Gyulavári Pál szobrász és Bartha Lajos amatőr csillagász 1989-ben felhelyezett utcafronti napóráját, melyen a “Tempus omnia revelat” (Az idő mindent felderít) felirat díszeleg. Márványból készült, ellipszisalakú számlapja V-XII-II számozású, gnómonja egy aranyozott napkorongból nyúlik ki, három kalendáriumi vonala pedig a nyári, a téli napfordulók és a napéjegyenlőség idején mutatja az árnyék végpontjának ívét. Jelenleg a Katolikus Pedagógia Intézet működik falai között.
Fasori Evangélikus Gimnázium
A Pecz Samu által tervezett, 1904-es építésű Fasori Gimnázium udvarán, a tanári szobához tartozó erkély alatt találjuk a vend származású magyar fizikus (1928-35 között gimnáziumi igazgató), Mikola Sándor napóráját, Kölber Dezső méretes freskójával egyetemben. A falfestmény az athéni iskola diákjait mutatja, amint épp egy csillagászati témájú előadást hallgatnak: alattuk egy armilláris gömb (egy az ókorban és a középkorban használatos, körgyűrűkből álló csillagászati eszköz), felettük pedig a köralakú, egyméter átmérőjű, Mikola-féle mozaiknapóra, VIII-XII-II számozással, körben az állatövi csillagképek ábráival. Az épület 1952-től 1989-ig az Országos Pedagógia Intézetnek adott helyet, a vezetésnek pedig egyik első dolga volt a freskó és vele együtt a napóra eltüntetése, amiket aztán korabeli fényképek alapján Gulyás Dénes festő- és Rác András mozaikművész 1991-ben újraalkotott.
Gschwindt-ház
A Bródy Sándor és a Puskin utca sarkán álló díszes, várkastélyszerű palota 1901-ben épült fel Gschwindt György bajorországi származású gyártulajdonos és híres okkultista megrendelésére. A legenda szerint a ház titkos pincéjében működött a Palotanegyed alkimista központja, itt kutatta a hóbortos nagymágnás az örök élet titkát, egészen halála napjáig: barátainak megküldött levelében még arról számolt be, hogy rálelt az élet vizére, a híren felbuzdult társaság azonban már csak György élettelen testét találta az alagsori laborban. A halhatatlanság egyet jelent az idő legyőzésével, talán ezért is látta el a likőrgyáros háza Bródy Sándor utcai homlokzatát egy az idő előtt tisztelgő domborművel. A vertikális, VI-XII-V számozású napórát 9 méteres magasságban fedezhetjük fel: a mosolygós Nap-arcot keletről az erőt, a reggeli fényességet és a feltámadást jelképező kakas, nyugatról a titkok, az éjszaka és a halál madara, egy bagoly fogják közre.
Vizy Márton