8 gyönyörű magyar vers, ami megragadja az őszvárás szépségét

Ugyan rövidülnek a nappalok és csökken a hőmérséklet, az ősz tagadhatatlanul rendelkezik valami egyedi bájjal, ami miatt újra és újra beleszeretünk ebbe az évszakba. Így voltak ezzel a magyar irodalom nagyjai is, akik gyönyörű sorokkal hódoltak az “év utolsó mosolyának”. Tökéletes olvasnivaló egy hűvös estén, takaróba kuckózva egy nagy csésze tea mellé!

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra

Itt van az ősz, itt van ujra,

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból

Szeretem? de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,

Innen nézek szerteszét,

S hallgatom a fák lehulló

Levelének lágy neszét.

Mosolyogva néz a földre

A szelíd nap sugara,

Mint elalvó gyermekére

Néz a szerető anya.

És valóban ősszel a föld

Csak elalszik, nem hal meg;

Szeméből is látszik, hogy csak

Álmos ő, de nem beteg.

Levetette szép ruháit,

Csendesen levetkezett;

Majd felöltözik, ha virrad

Reggele, a kikelet.

Aludjál hát, szép természet,

Csak aludjál reggelig,

S álmodj olyakat, amikben

Legnagyobb kedved telik.

Én ujjam hegyével halkan

Lantomat megpenditem,

Altató dalod gyanánt zeng

Méla csendes énekem. –

Kedvesem, te űlj le mellém,

Űlj itt addig szótlanúl,

Míg dalom, mint tó fölött a

Suttogó szél, elvonúl.

Ha megcsókolsz, ajkaimra

Ajkadat szép lassan tedd,

Föl ne keltsük álmából a

Szendergő természetet.

Szabó Lőrinc: Ősz az Adrián

Félig vízben, félig a parton

fekszem az őszi ég alatt;

egyszerre ringat és melenget

a tenger és a déli nap:

szikrázó ujjai becéznek,

gyúrnak, gyötörnek édesen,

húnyt szemmel és borzongva tűröm,

hogy paráználkodnak velem.

Húnyt szemmel és borzongva tűröm

a nap s a tenger csókjait

s testem gyönyörűsége némán

könyörög és imádkozik:

Ragyogj át, napfény, moss ki, tenger,

ragyogj át, mint az üveget,

bent moss ki, mélyen, ahol annyi

fáradt sötétség didereg;

ragyogj át, fény, öblíts ki, hullám,

hogy meggyógyuljak odabenn,

világítsatok át egészen,

hogy lelkem új és friss legyen;

ősz van, – fűtsetek át sietve,

jóságos, erős sugarak,

hadd vigyem magammal a télbe

e tiszta, kései nyarat!

Ady Endre: Párisban járt az ősz

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán

Nyögő lombok alatt.

Kányádi Sándor: Valami készül

Elszállt a fecske,

üres a fészke,

de mintha most is

itt ficserészne,

úgy kél a nap, és

úgy jön az este,

mintha még nálunk

volna a fecske.

Még egyelõre

minden a régi,

bár a szúnyog már

bõrét nem félti,

és a szellõ is

be-beáll szélnek,

fákon a lombok

remegnek, félnek.

Valami titkon,

valami készül:

itt-ott a dombon

már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,

de szépen õszül.

Kosztolányi Dezső  Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket

üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd

szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,

és elgurul, akár a brilliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült,

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

Dzsida Jenő: Ősz a sétatéren

Szemem falán kívül is, belül is

ez a kietlen őszi tájkép:

sétatér.

Azok az emberek, akik most hangosan beszélve

haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,

az a nő, aki mellettem ül a padon,

mindjárt meghal, feje félrebillen,

szeme kiszárad, húsa lehull.

Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,

a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.

Csak én fogok itt ülni magányosan,

céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.

Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak

s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,

s mire nyomdagépek méhéből életre edzve

ez a vajúdó vers világra jön,

csak üveges szemek bámulják mindenünnen:

Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!

A levegő mintha végtelen víz volna,

türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,

hová sosem szürönközik sugár.

A fák:

sűlyedt hajók árbocai.

A bokrok:

nagy vízi pókok, óriás meduzák.

Az út:

kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.

S a tó:

sötét álom a szívem fenekén.

Szabó Lőrinc: Őszi éjszaka

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!

Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!

Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –

Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt

a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –

Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,

szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,

mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel

még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára

megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:

perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…

– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:

merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

Heltai Jenő: Ősz

Ősz, ősz ne siess!

Ne kergesd el a nyarat,

a meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,

simogasd az arcomat,

melengesd a szívemet,

míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,

míg enyém a vad világ.

Tudom én, érzem én,

nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,

be jó volna élni még!

Nem lehet, nem lehet,

sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz

bűvöl és babonáz.

Kérdezem, nem felel,

integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,

hideg szél fujdogál,

hideg szél, őszies…

Ősz, ősz ne siess!