Kutyás kirándulás: Beszámoló a titokzatos Vértesről

Az őszi erdei séták segítenek felkészíteni a lelkünket a borongós téli hónapok megélésére. Az erdők, mezők hívogatnak, a színek pedig meseszépek, szóval bakancsot és pórázt elő! Bujdosó-Szalay Adél, a kutyabarát.hu szerzőjének beszámolóját olvashatjátok a titokzatos Vértesről, ahová Tatyi kutya társaságában látogatott el.

Legutóbbi több napos elvonulásunk helyszíne, a Vértes remek célpontja a novemberi túráknak, kirándulásoknak. Vannak itt várak, kastélyok, barlangok, erdei templomok és tündéri falvak, na meg egész évben nyitva tartó fagyizó. Mindezt úgy írom, hogy először nem is akartam a Vértesbe menni. A Bakony volt a kiszemelt úti cél, de szinte az utolsó pillanatban mindent átvariáltunk és így végül Csákvár felé vettük az irányt. Felkészületlenül is ért ez a hirtelen váltás, mivel jó előre szeretek mindent eltervezni. Kitalálni merre menjünk, melyik ösvényen, ott milyen látnivalók vannak… majdnem annyira élvezem, mint magát a túrát. Bedobtam tehát a csomagba a releváns irodalmat és egy térképet, gondolván, hogy majd péntek este szépen mindent megtervezek. Aztán másképp alakult, mert kiderült, hogy a  szállásadónk a környék látnivalóinak kiváló ismerője, és így bátran hagyatkozhatunk az ő javaslataira.

Így visszagondolva, nagy szerencsénk volt, mert valahogy a Vértes nem tartozik az agyonpromózott környékek közé, egy kicsit mellőzött területnek érzem, ahol az OKT szakaszai és a Vérkör mellett a többi látnivalóról keveset hallani. Pedig a kies, sziklás dombok, a rendezett falvak, a hősi emlékművek mind titkokat rejtenek. Az volt a benyomásom, hogy itt semmi nem kérkedik. Ott van az a rengeteg érték, de megbújik, mint a gesztenye az avarban.

Nekünk kell közelebb hajolni és figyelni, mit mesél a táj.

Kiderült, hogy Csákvár, ahol erre a pár napra tábort vertünk, maga is gazdag örökséggel rendelkezik: egy Esterházy-kastély parkkal, egy barokk templom, egy víztorony, egy múzeum, egy református templom, egy megható emlékmű a volt zsinagóga helyén, egy tóparti nyári rezidencia és egy remek fagyizó. Azt hiszem, már önmagában is impozáns lista, amiért megéri felkeresni ezt a nyüzsgő kisvárost, de mi mégsem szűkebb pátriánk megismerésével indítottunk, inkább megfogadtuk a tanácsot, és első nap Vérteskozma felé vettük az utat.

Csákvárról a sárga sáv jelzésen indultunk el, és a faluból kiérve először egy szabadidő parkon át vezetett az utunk, majd ligetes erdőkön és mezőkön keresztül bandukoltunk. Csodás időnk volt, és nagyon élveztük, hogy minden kanyar után más kép tárul a szemünk elé. A terep itt egyáltalán nem volt nehéz, a jelzés pedig aránylag könnyen követhető volt. Tempósan baktattunk egyre távolabb a civilizációtól, túl a villanyvezetékeken, az erdő felé, míg elértük a kilátóként is működő vadászkápolnát, ahol rövid szünetet tartottunk.

A kápolna épülete szépen rendben van tartva, mellette fapadok vannak a kis réten, ahol a fák árnyékában kellemesen esik a pihenés. Innen visszapillantottunk az eddig megtett utunkra, de a kilátóba nem támadt kedvem felmenni, mert sajnos összevissza volt fújva festékspray-vel… Tatyit teljesen megértem, hogyha talál egy szuper botot, akkor azt megjelöli, de a jelölgető emberek… Egy kicsit bosszankodva indultunk tovább, de a változatos terep, a hol sziklás, hol kavicsos talaj és némi tájékozódási nehézség hamarosan elterelte a figyelmünket.

Nagyon élvezetes túraterep a Vértes: a táj és a domborzat változatos, leköti az ember figyelmét, de közben nincsenek extremitások, nagy szintkülönbségek, ezért van lehetőség a nézelődésre, az apró szépségek élvezetére. Úton-útfélen csodaszép levelek, gombák, fatörzsek nyújtottak fotótémát, anyukám pedig szebbnél szebb kavicsokat gyűjtött. Egyedül Tatyi érezte úgy, hogy kutyatársaság nélkül inkább az emberi perspektívát élvezné, és hátizsákra váltott. Hamarosan elértünk egy tájékoztatótáblát, ahol a zöld sávra tértünk át, mintegy másfél kilométerrel Vérteskozma előtt.

Innentől egy kicsit dombosabb volt a terep, majd hamarosan elértük az autóval is megközelíthető turistautat, ahol végre más turistákkal is találkoztunk, illetve valami egészen fura performanszba botlottunk: egy csapat fényképezőgépekkel felszerelt lelkes fiatal az úton heverő másik csapat fiatalt fotózott. El sem tudom képzelni, mi lehetett a cél, de nem akartam a kérdésemmel zavarni őket. Viszont jól elbambultam, és túlmentünk a négyzetes jelzés leágazásán, pár extra métert begyűjtve. Ez egyébként nem is csoda, mert az aszfaltos útról csak egy kis ösvényke vezet a bokrok közé (ilyeneken pedig, valljuk be, csak akkor megyünk, ha magányra vágyunk), ahol át kell kelni egy árkon, hogy némi aljnövényzettel való birkózás után egy igazán combos emelkedőn kilyukadjunk a dzsungelből Vérteskozma tüneményes erdészháza mellett.

Ha láttatok már igazán kedves és gondozott falucskát, akkor tudjátok mire gondolok, amikor azt mondom, Vérteskozma meseszerű. Hatalmas fenyőfák, borostyánnal befuttatott kerítések, gondozott kertek és bájos, fehérre meszelt parasztházak fogadják az ideérkezőt.

Idilli kép, mintha a XX. század elején megállt volna az idő, és azóta elvarázsolt álmát aludná a falu.

Ahogy beljebb sétáltunk, megpillantottunk egy emléktáblát és rájöttünk, hogy mi az oka ennek az érintetlen csendnek. Vérteskozmában valóban megállt az élet: 1946. május 18-án négy család kivételével a falu teljes lakosságát kitelepítették. A 381 németajkú lakos a keresztnél, ahol ma az emléktábla áll, intett búcsút az otthonának, a hagyományainak és az addigi életének. A kollektív bűnösség elvének nevében ezen férfiak, nők és gyermekek számára nem volt maradás, el kellett hagyniuk azt a helyet, ahol családjaik 1744 óta éltek, és mindezt azért, mert ápolták az örökségüket és anyanyelvükként a németet beszélték. A temetőben a régi sírokon láthatók még az eredeti, német nyelvű feliratok, az árnyas fák alatt békében nyugszanak itt az egykori lakosok a megszálló hadseregek katonáival.

Mielőtt visszaindultunk volna, elidőztünk egy keveset a templomnál kialakított pihenőben. Vérteskozmán még egy kis boltocska vagy kávézó, sőt térerő sincs: ma a nyugalomra vágyók menedéke, üdülőfalu, amely sok turistát vonz. A pihenőben kerékpárosok és bakancsosok töltötték fel kulacsaikat, mielőtt újra útrakeltek a környék számos túraútvonalának egyikén.

Az igazat megvallva, úgy terveztem, hogy Csákvárra visszafelé majd a hosszabb úton megyünk (zöld sáv), de a vadászidény miatt erdőlátogatási korlátozás volt érvényben. Igyekeznünk kellett, ezért a járt (és egyben rövidebb) utat választottuk, oda-vissza így 19 km-t tettünk meg. Visszafelé Tatyi úgy döntött, hogy nem veszi igénybe a serpaszolgáltatást és saját lábait koptatja, amit nem is bántam, mivel kellett a kapacitás anyukám egyre terjedelmesebb kőgyűjteményének. Felszedtünk még két hegyeset, két laposat és egy csomag kavicsot, és szedtük is a lábunkat, hogy mielőbb visszaérjünk Csákvárra.

Mire a városba értünk, már úgy éreztük, hogy nagyon rászolgáltunk egy erős kávéra, és mivel volt még egy kis időnk sötétedésig, ezért a központ felé vettük az utat, ahol megnéztük a gyönyörű homlokzatú barokk templomot és hozzájutottunk a megérdemelt koffein- és cukoradagunkhoz.

Hazafelé sétálva az I. és II. világháborús emlékművek mellett a volt zsinagóga helyén álló kőre lettünk figyelmesek, amelyen a Csákvárról elhurcolt zsidók neveit olvashatjuk, és elhelyezhetjük az emlékezés köveit. Ezekből nekünk volt bőven, de a kevésbé felkészültek egy fonott kosárban találnak kihelyezve köveket, amelyekkel leróhatják tiszteletüket. Ahogy a kastély mellett található „Megbékélés emlékpark” táblán olvasható, nagyon sokan veszítették életüket 1944 és 1946 között Csákváron és környékén, helyi és idemenekült polgárok, a szovjet, a német és a magyar hadsereg katonái. Sok áldozatra név szerint emlékezhetünk, de több száz katona és civil áldozat sírja ismeretlen.

Szerző és képek: Bujdosó-Szalay Adél /@tatyiandme

Még több kutyás kirándulási tippért és hasznos tanácsért látogass el a kutyabarát.hu oldalra!