December elején érkeztem Olaszországba, amikor a koronavírusról még senki nem beszélt. Fel sem merült bennem, hogy a márciusra tervezett hazautazásomból talán nem lesz semmi, mert egymás után törlik járataikat a légitársaságok.
Az ország déli részén vagyok, Calabriában, ahol egyelőre nem volt regisztrált eset. A pánik ettől függetlenül ezt a régiót sem kerülte el. Miután a Wizz Air bejelentette, hogy számos járatát törölni kényszerül, itt is egymás után jelentek meg az interneten a szupermarketek üres polcairól készült fotók. Szerencsére a boltok gyorsan feltöltötték a készleteiket, és 1-2 nap alatt mérséklődött ez az apokalipszist idéző hangulat. Többször felmerült, hogy egy időre bezárják az itteni iskolákat, ám korábban erre nem került sor. A jövő héten viszont biztos, hogy nem lesz tanítás. A városban több, kínaiak által vezetett üzlet is van, ahová mostanában jóval kevesebben mennek vásárolni. A tévében rendszeresen a koronavírussal kapcsolatos híreket lehet látni; az itt élő magyarok csoportjai Facebookon osztják meg egymással a legfrissebb információkat.
Pár napja megtudtam, hogy a Ryanair törölte azt a Bergamóba tartó járatot, amire már megvolt a jegyem. Onnan utaztam volna Budapestre március második felében. Nagyon szeretnék hazajutni, de közben sok helyen azt olvasom, az emberek tartanak az Olaszországból érkezőkkel való találkozástól, függetlenül attól, hogy a vírus által érintett területről jönnek-e. Sok magyarországi cég közli a munkavállalóival, hogy ha találkozik valakivel, aki innen utazik Magyarországra, pár hétig dolgozzon otthonról. Természetesen értem az aggodalmat, ugyanakkor a tehetetlenség érzése, ami egyre inkább eluralkodik rajtam, nagyon szomorúvá tesz.
Mi történik, ha a repülőtéren minden elővigyázatosságom ellenére elkapom a vírust? Nem akarok szerepelni a hírekben, mint egy újabb fertőzött. Nem akarok gondot okozni másoknak. Nem szeretném, ha bárki ítélkezne felettem, amiért hazautaztam.
Ha minden jól megy, Budapestre fogok jutni március vége előtt, viszont akkor is felmerül a kérdés: vendégeskedjek a testvéremnél, aki miattam nem mehet be a munkahelyére, vagy utazzak haza vidékre a szüleimhez, akik ugyan nem tartoznak a legfenyegetettebb korosztály közé, krónikus betegség miatt gyógyszereket szednek? Nem akarok kockáztatni. Ha mindenki érdekében – annak ellenére, hogy tünetmentes vagyok, és minden óvintézkedést betartok, amit a WHO javasol – maszkban utazom a vonaton, buszon, rosszalló pillantásokra számíthatok? Nem mernek majd a közelemben maradni az emberek?
Míg ezeken a gondolatokon töprengek, a Calabriában élő olaszok próbálják úgy élni a mindennapjaikat, hogy kimozdulnak a tengerpartra, isteni finomakat esznek (sokan valószínűleg az otthon felhalmozott lisztből, ha már úgyis alaposan feltankoltak belőle), követik a híreket, és azt remélik, amit mindenhol a világon, azaz, hogy hamarosan ez az egész véget ér, és ennek a gyönyörű országnak a neve nem a vírus és a pánik kapcsán lesz népszerű téma.
