A TEDxDanubia a mára már fogalommá vált nemzetközi TED-konferencia első önálló szervezésben megvalósuló hivatalos magyarországi változata. A rendhagyó konferencia célja, hogy az ország és a régió legizgalmasabb, leginnovatívabb és leginspirálóbb gondolkodói és alkotói az élet különféle területeiről összegyűljenek, átlépjék megszokott határaikat és gondolatokat cseréljenek.
November 13-án a Müpában többek között dr. Csepeli György előadását is meghallgathatjuk, témája A híres magyar negativizmusunk: Miért nem bírja a magyar magát oly jól, mint körülményei engednék? Csepeli György szociálpszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora arról is mesél majd, hogy a híres magyar negativizmusunk megértése miképpen segít a panaszkultúra megváltoztatásában. Vele beszélgettünk.
A nagy dicső magyar nemzet hogyan lett végtelenül pesszimista? Sokszor utaltunk a történelem során, és napjainkban is magunkra úgy, mint a nagy, büszke népre, ez azonban páratlanul negatív világnézettel párosul. Hogyan alakult ki ez az ellentmondás?
A töréspont a török hódoltság, az ország három részre szakadása, emberi és anyagi forrásainak kimerülése volt. Az elvesztett állami függetlenség ideje egészen 1920-ig tartott. A szabadságharcok sorra elbuktak. Nem voltak sikerélményeink, hőseink vereséget szenvedtek, emigrációba kényszerültek. Közben persze kiemelkedő teljesítmények is bőven születtek, a kultúrában, a tudományban, a művészetekben, de ez nem volt elegendő. Mint, amikor valaki árva lesz, s nem tudja feledni elvesztett szülei emlékét.
Kijelenthető tehát, hogy történelmi veszteségeinkből eredeztethető a panaszkultúránk? Vagy a rendszerváltásba vetett remények, a felismerés, hogy milyen mértékben vagyunk lemaradva a nyugathoz képest erősítette fel a nemzeti pesszimizmust?
Mint az előző válaszomban utaltam rá, a romlás a mohácsi csata után vált nyilvánvalóvá. De miként Szerémi György, Szapolyai János udvari papja emlékirataiból kiderül, a romlás korábbi. Közrejászott a félresiklott keresztes háború, mely polgárháborúba, véres megtorlásba torkollt, a hibás külpolitika, a képzetlen és önző nemesség önsorsrontó viselkedése. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a vesztes oldalon álltunk, hanem arról, nem tudtunk urai lenni saját sorsunknak, más, hatalmasabb erők játékszereivé váltunk. S közben egyre fogytak azok az emberek, akikből államférfi válhatott volna. Zrínyi Miklós, akit a vadkan ölt meg, egyike lehetett volna az államférfiaknak.
Ha már történelmi sérelmek. Voltak Ön szerint érdemi próbálkozások, hogy a nemzet feldolgozza ezeket a múltbéli tragédiákat? Gyakorlatilag minden generáció traumatizált ebben az országban, a politika pedig, oldaltól függetlenül, inkább mindig meglovagolta ezt az utóbbi években.
A szirénhangok mindig erősebbek voltak, mint a józan figyelmeztetések. Példaszerű Széchenyi István és Kossuth Lajos konfliktusa. Mindketten nagyok voltak, de Kossuth törpék között akart óriás lenni, Széchenyi pedig óriássá akarta tenni az egész nemzetet. A bukott szabadságharc rettenetes sebet ejtett az országon, melyet a kiegyezés sikere nem feledtethet. 1867 és 1914 között páratlan felemelkedés következett be, de az erkölcsi, lélektani alapok, mint arra Bibó István figyelmeztet, felettébb ingatagok voltak. Batthyány Lajos és az aradi vértanúk vére beszennyezte gyilkosuk, I. Ferenc Jószef uralmát. Jellemző, hogy a magyar társadalom egyszerre volt képes ünnepelni a száműzetésben élő Kossuth Lajost és I. Ferenc Józsefet, miközben egyek voltak Széchenyi elfelejtésében.
Meg lehet valamilyen módon változtatni az emberekben a negatív történelmi beidegződéseket?
Szívós, aprólékos munkával igen. A sport az egyik terület, mely sikerélményeket termelhet. Sok Hosszú Katinkára van szükségünk. Az iskola lehetne a polgári szabadságra és felelősségérzetre nevelés terepe. A tudomány, a kultúra bőven ad lehetőséget arra, hogy büszkék legyünk arra, hogy magyarok vagyunk. Fontos, hogy megtanuljuk külső szemmel nézni magunkat. Akkor jobban látjuk sikereinket és kudarcainkat is. Utóbbiak arra valók, hogy tanuljunk belőlük.
Magyar vagy inkább posztszocialista régiós hagyomány a panaszkodás? Lehet-e összefüggés azzal, hogy ezekben az országokban évszázadok óta jellemző, hogy az alsó- és középosztály tagjainak titkolniuk kellett a vagyonukat, ebből fakadóan ma is inkább leértékeljük a külvilág felé azt, amink van?
Nyugatról kelet felé haladva a panaszkultúra egyre erősödik Európában. Érdemes megnézni a YouTube-on a különböző nemzetek “Panaszkórusainak” produkcióit. A magyar panaszkultúra eredete, mint arra már utaltam, szerencsétlen, feldolgozatlan múltunk, melyben bűnöket követtünk el, de nem néztünk szembe önmagunkkal, túl könnyen találtuk meg a feloldozást. A szembenézés nem megy könnyen, de nincs más módszer. A tükröt, mely önmagunkat mutatja, hiába törjük össze, amit mutat, az megmarad.
Van annak pszichológiai haszna, védőszerepe, hogy a mindennapokban, általánosságban rosszabbul ítéljük meg a helyzetünket, mint ami a realitás?
A valószínűségeket nem cserélhetjük fel. A valószínűt nem tarthatjuk valószínűtlennek, s a valószínűtlent nem tarthatjuk valószínűnek. Mind a csodavárás, mind a fatalizmus pusztító erejű. A sikeres nemzetek a megoldható problémákra koncentrálnak, s a megoldhatatlan problémákat az őrültekre bízzák.
Összekapcsolódhat a panaszkultúra azzal, hogy irigyek is vagyunk egyben? Ha valaki a sikereiről beszél, gyanússá válik, rögtön felmerül, vajon milyen áron érhette azt el, így inkább életünk negatívumait domborítjuk ki mások előtt.
Sikeres közösségekre van szükség. A saját siker a másik sikerének a feltétele, s ez fordítva is igaz. Meg kell tanulnunk a kooperáció kultúráját, ki kell keverednünk a csapdákból, melyeket nem is magunk, hanem elődeink állítottak. A rosszindulatú társadalmi folyamatok bűvös köre megszakítható, de ebben hinnünk kell.
Hogyan lehetne az elégedetlenségből hajtóerőt kovácsolni?
Az elégedetlenség, zúgolódás méreg, akár egyének között, akár csoportok között jelentkezik. Alapja az ön-, a másokkal és az intézményekkel szembeni bizalom hiánya. Széchenyi Hitel c. műve ma is aktuális, aki azt írja, hogy a
A hit azon lánc, mellyel az emberiség össze van kapcsolva a Mindenhatóval; a szó szentsége köti az uralkodót elválhatlanul hív jobbágyihoz, s ezek tántoríthatatlan hívsége alkotja a trónus rendíthetetlen erejét. Az igaz szó kútfeje a házassági boldogság –, valódi becsület – s cselekvények egyenességének s így minden szerencsének. A hit oly part, melyre végre még az is elérkezik, ki annak hazájában sohasem is lakott, s rossz tettei s bűnei őtet inkább az élet förgetegei közt tartották, hol szédítő örömek, kincsek s álmagasztalásokba merülve még az is nyughatik eltompulva egy darabig, kinek lélekismérete nem tiszta, de kinek annál keserűbb egykori felébredése!
Hogyan látja az ok-okozati összefüggéseket? Mivel pesszimisták vagyunk, ezért ez kihatással van a demográfiára, a gazdaságra, az alkotási kedvre, országunk versenyképességére, az egészségügyi állapotunkra, vagy éppen azért válunk pesszimista nemzetté, mert a körülményeink tesznek minket azzá?
A negativizmus bűvös köre megtörhető. A jövő felől kell néznünk magunkat. Ha tudjuk, mit és hogyan akarunk elérni, akkor a tett már könnyen megy. A körülmények rajtunk is múlnak. Mindig vannak rések, melyek egyben lehetőségek a változtatásra. A sors csak azokat vonszolja, akik nem tudják, mi a céljuk.
Tanítható-e az optimizmus, lehet-e fejleszteni? Akár az egyén, akár a nemzet szintjén?
A pozitív önértékelés tanulható. Nincs receptkönyv. A segítségnyújtást emelném ki, mint a legfontosabb eszközt. A segítségnyújtás jó annak, aki kapja a segítséget, s jó annak is, aki nyújtja. Empátiára, türelemre nevel. Arra figyelmeztet, nem vagyunk egyedül. A nemzet családokból, kisebb-nagyobb közösségekből épül fel. Az alapokon múlik minden.
Dr. Csepeli György
” ‘Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.’ Szophoklésznél jobban nem tudom megfogalmazni az okot, ami miatt szociálpszichológus lettem.” György szerint minden emberben ott van a többi, aki meghalt, aki él, s aki csak meg fog születni, ugyanakkor minden ember különleges, “észak-fok, titok idegenség”.
Lenyűgözi ez a kettősség, melyre remek példa kutatásai tárgya, ahol arra keresi a választ, hogy a magyar nemzetkarakter megértése miképpen segít nekünk a panaszkultúra megváltoztatásában. György a magyar szociológusok doyenje, közéleti személyiség, közkedvelt média szakértő. Már ifjú egyetemi tanárként is a társadalomlélektan, a nemzeti tudat és a csoportközi viszonyok inspirálták. A szociálpszichológia hazai egyetemi oktatásának atyja, de vendégprofesszor volt Amerika számos egyetemén is.
TEDxDanubia 2018
„Mi lenne, ha” – egy egyszerű kérdés, melynek hatalmas ereje akár világokat képes megmozdítani. Egy kérdés, amely eljátszik a lehetetlennel és új perspektívát ad a lehetségesnek. Általa szabadon fedezhetünk fel új területeket, vagy éppen ellenkezőleg, régen elfeledett utakat járhatunk be újra. Ébren tarthatjuk kíváncsiságunkat, felülemelkedhetünk a nézeteltéréseinken, az érthetetlen érthetővé válik és a dolgok végére járhatunk. Feltéve, ha a kényelem helyett a megértést választjuk rendezőelvnek. Ha az előre „becsomagolt” világunk által kínált lehetőségekkel, eszközökkel és rendszerekkel kapcsolatban igényt formálunk azok megértésére és hajlandók vagyunk a dolgok mögé tekinteni.
Ennek szellemében november 13-án egy újabb érzelmi és intellektuális utazásra invitálunk benneteket, melynek során a “mi lenne, ha” kérdés vezet minket izgalmas területekre. Ahogy azt már megszoktátok, színes történetekkel, élénk beszélgetésekkel, új felfedezésekkel, izgalmas inspirációval igyekszünk válaszokat adni közös dolgainkra.