Október 20-án mutatják be a Radnóti Miklós színházban A művésznő és rajongói című komédiát. Az Osztrovszkij-darab főszereplője Nyegina, egy fiatal orosz színésznő, aki már pályája elején ráébred arra, hogy a szakmai előrejutásához olykor fájó kompromisszumokat kell kötnie, sőt, az is megtörténhet, hogy teljes mértékben alá kell vetnie magát gazdag mecénása akaratának.
A több mint egy évszázaddal ezelőtt íródott darab, mely többek között a kiszolgáltatottság, a kompromisszum kontra megalkuvás témáját járja körül, ami napjainkban is legalább annyira aktuális, mint megírásakor, sőt. A művésznő és rajongói című darabról a rendezővel, Valló Péterrel és a főszereplő Nyeginát alakító Lovas Rozival beszélgettünk.
Többek között miért éppen ez a darab kerül bemutatásra a radnóti 2018-19-es évadában?
Valló Péter: Szeretem Osztrovszkijt, több darabját is rendeztem már. Tavalyelőtt is nekifutottunk, de szereposztási okokból végül nem tűztük műsorra – most sikerült összeállítani azt a gárdát, ami az elképzelésünk volt. A művésznő és rajongóit fontos és érvényes színdarabnak gondolom, ami a színház világán keresztül ábrázol valami olyasmit az életről, ami ma is megállja a helyét.
A darabot Morcsányi Géza újrafordításában adják elő. A nézők vagy a színészek szempontjából fontosabb az új dramaturgia?
Lovas Rozi: Mindkét félnek fontos. Nekünk, színészeknek mindenképpen, hiszen az a cél, hogy a legtisztábban, legkifejezőbben tudjuk átadni a darabban megfogalmazott gondolatokat. A régebbi fordítások felett gyakran eljár az idő, minél koherensebb, jelenkoribb egy szöveg, annál jobb.
A darab hősnője kiszolgáltatott a férfiak akaratának; ahhoz, hogy érvényesülni tudjon, az ő játékszabályaik szerint kell játszania. Mennyire állítható mindez relációba a #metoo-mozgalommal?
VP: Teljesen véletlen, mondhatnánk, hogy ezt a sors tolta a darab alá. Az emberiség történetének egy olyan korszakát éljük, a #metoo-mozgalomtól függetlenül, amikor a nőkkel és minden más, tradicionálisan elnyomott közösséggel folytatott diszkriminatív magatartás egyik nemzedékről a másikra öröklődik, és csak nagyon lassan múlik el – ha egyáltalán elmúlik. Minálunk ez olyan tessék-lássék módon történik. A darab ennél átlagosabb és mélyebb jelentéssel is bír, arról szól, hogyan lehet egy nő ennyire ellehetetlenítve egy közösségben.
LR: Sok okos megfejtés született arra, hogyan kell megelőzni ezeket a helyzeteket, kinek a hibája, miért történhet meg egyáltalán. Minden ilyesféle visszaélésnek más a története. Sokszor apró, nüansznyi mozdulatok, tekintetek, mosolyok, hangsúlyok, igenek és nemek, hallgatások döntik el, hova fut ki ilyen egy helyzet. Sokszor nem egyetlen, hanem sok, akár észrevehetetlenül meghozott döntés következménye. Mi is ezeket az érzékeny pillanatokat keressük a darabban, nem egy általános érvényű megfejtéssel próbálkozunk. Nyegina is egy ilyen helyzetben találja magát, és nyomon követhetjük, hogyan őrli fel őt ez az egész.
Mindezekből úgy tűnik, egy elég komoly mondanivalójú, elgondolkodtató darabról van szó, aminek a műfaja mégis komédia. Nincs ebben ellentmondás?
VP: Komédia, de nem vicces darab, noha bízom benne, hogy sokat fognak rajta nevetni a nézők, mert az ócska emberek mérhetetlenül mulatságosak tudnak lenni. Itt nincs tragikus végkifejlet, senki nem hal meg, nem is arról szól, hogy egy fiatal lányt el akarnak kapni a férfiak, ez csak egy adaléka a történetnek a sok közül. Arról van szó, hogy egy nő a végzet által kijelölt hivatásában próbál előre evickélni. Igen ám, de vajon mennyire lehetséges ez? Mi kor kezdik a kompromisszumok megsemmisíteni az eleve meghatározott célt? Meddig maradhat az ember önazonos? Meddig tudjuk a saját vállalásainkat tartani? Erre a történetre az orvos, a tanár és az agrármérnök is azt mondhatja, hogy igen, pont erről szól az én szakmám is.
Sorsának aktív vagy passzív alakítója a karaktered, Rozi?
LR: Aktív. Egy önmagát ismerő, magáért kiállni próbáló, önazonos emberről van szó, aki olyan helyzetekbe keveredik, ahol egyszerűen nincs jó döntés. Hiába próbál az utolsó pillanatig kikecmeregni a szorult helyzetéből, megköttetnek apró, sokszor észrevehetetlen kompromisszumok, és mire észbe kap, már nem az az ember, aki akkor volt, amikor elkezdte a pályáját. Bennem is van egy ilyen félelem.
Lehet ez ellen védekezni?
LR: Ha már megfordul a fejünkben, hogy ezzel foglalkozni kell, jó jel. Hasznos, ha az embert időnként helyre rakják a barátai, és a kritikát is a helyén kell kezelni. Kellenek az olyan emberek az életembe, akikre számítani lehet, és akik mindig az igazat mondják.
Jelenleg teljes gőzzel folynak a próbák, a bemutató előtt vagyunk. Változott valamennyit a darab a kezdetekhez képest?
VP: A rendező azt soha nem hagyhatja, hogy eltolódjanak az erőviszonyok. Nem szabad, hogy egy színész rokonszenvesebbnek vagy kevésbé szimpatikusabbnak ábrázolja a karakterét. Az utálatos szerepeket mindig jobban kedveljük a színházban, a tisztességesek mindig unalmasak. A színészek zsigeri késztetést éreznek, hogy a tetszés irányába hassanak, ezért inkább utálatosnak, kiállhatatlannak próbálják megformálni a szerepüket. Azt szokták mondani, a próbafolyamat elején a rendező tud legtöbbet a darabról, a végére pedig már a színészek. Azt hiszem, ez így is van.
Rozi, a próbák alatt hogyan változott a véleményed az általad megformált karakterről?
LR: A legelső próbától fogva az az érzésem, hogy nagyon hasonlít rám. Úgy gondolom, az emberek szeretnek magukról beszélni, sok mindennel csak ilyenkor szembesülhetünk a saját életünkkel kapcsolatban. Az Üvegfigurák című darabban például az életemnek egy rég lezárt szakaszát kellett előhívnom magamban, ami sok küzdelemmel és fájdalommal járt. Ennél a darabnál viszont azt érzem, egy teljesen jelen idejű érintettségből kell dolgoznom. Ezt most nehezebbnek érzem.
A darab egyik központi témája a kiszolgáltatottság. Kinek van ma Magyarországon leginkább kiszolgáltatva egy színházi közösség?
LR: Az egyetemen gyakorlatilag az első órán elmondták, ez a szakma nem egy sétagalopp. Talán kell hozzá egy kis naivitás, ami nélkül bele sem érdemes kezdeni. Sokan számszerűsítik, hogy mi is a fontosabb: a tehetség, a munka vagy a szerencse. Én úgy látom, az utóbbi elképesztően fontos, ahogy az is, hogy egy jó társulatban dolgozhassunk. Az önkifejezés szabadsága is csak bizonyos kereteken belül működik, társulat, rendező nélkül nem sokra megyek a színészetemmel. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság sem elhanyagolható probléma ebben a szakmában. A darabbéli Nyeginát kiteszik a társulatából, egyszerűen azért, mert egy személyes konfliktusba keveredik. Ha ilyen helyzetbe kerülnék, nagy bajban lennék, nem azon gondolkodnék, melyik a nekem való szerep, hanem azon, hogyan éljem túl.
VP: Régóta vagyok a szakmában, úgyhogy kijelenthetem, voltak jobb időszakok is a magyar színház életében, viszont a magyar közönség elképesztően dicséretes módon tart ki a magyar színházművészet mellett. Mi sokkal hamarabb eltemettük magunkat, mint ők minket. Kicsit ugyan taszigálnak a szórakoztatóipar felé, ma Budapesten már nem ül le annyi ember a komoly színházi darabokra, mint a pályám elején.
A színház a saját öncenzúrájának és mások véleményének is ki van szolgáltatva, mivel sokan nagyon intenzíven és sommásan véleményezik a munkánkat. Én nagyon szerencsés helyzetben vagyok ebből a szempontból, mivel én már túlvagyok azon, hogy meg lehessen ijeszteni.
Egyvalami azonban sosem lehet kiszolgáltatott helyzetben, ez pedig a szellem szabadsága. Ha ez nincs, színház sincs. Az, hogy a színházban szabadon gondolkodhatunk és beszélhetünk, annyira vonzó ahhoz a rengeteg presszióhoz képest, ami az embert éri életének különböző területein, hogy valószínű, az utánpótlásunk biztosítva van, nem kell a színház leáldozásától félni. Ebből a szempontból, a színház mégiscsak elég nagy szabadsággal rendelkezik.