Szerelem a haláltáborban – Interjú Az auschwitzi tetováló írónőjével

1942-ben a 25 éves, zsidó származású Ludvig Eisenberget embertelen körülmények között, egy marhavagonban az auschwitzi munkatáborba szállították, életének következő három évének helyszínére. Kifulladásig dolgoztatták, bezárták, rendre megverték, sőt még gázkamrában is járt. Hogyan élte túl? Épp ugyanannyira kellett hozzá a szerencse, az élni akarás és a találékonyság, mint a szerelem.

Lale gyors észjárásának köszönhetően, építőmunkásból hamar a tábor tetoválójává küzdötte fel magát. A beosztáshoz különleges bánásmód is járt, de ami még fontosabb, munkájának köszönhetően találkozott élete szerelmével, Gitával.

Az új-zélandi Heather Morris forgatókönyvíró 2003-ban találkozott a holokausztot túlélő, majd Melbourne-ben letelepedő Laleval. A nyolcvanas évei végén járó férfi meg akarta osztani történetét az utókorral, így hónapokig tartó mesélésbe kezdett. Heather pedig figyelt, majd megírta Az auschwitzi tetováló című könyvet. Az írónővel beszélgettünk.

Heather Morris írónő

Mit tudtál a holokausztról, mielőtt találkoztál Laleval?

Annyit, amennyit bárki az én generációmból, aki egy új-zélandi kisvárosban nevelkedett. Tudtam, mi az, de soha nem találkoztam zsidó emberekkel, mivel azok a holokauszttúlélők, akik Új-Zélandra emigráltak, a nagyobb városokban telepedtek le. Szégyellem, de nem tudtam semmit a részletekről. Remélem, ma már senki nem nő fel homokba dugott fejjel, ahogy én.

Mi volt az első benyomásod Laleról?

Valamivel az első találkozásunk előtt hunyt el a felesége, ami nagyon megviselte. Folyamatosan azt mondogatta nekem: „Milyen gyorsan tudsz írni? Rajta, írj! Sietnünk kell.” Meg akart halni, hogy Gitával lehessen.

blank
Az utolsó közös kép Laleról és Gitáról

Hogyan sikerült elérned, hogy megnyíljon előtted?

Heti kétszer-háromszor látogattam el Lalehoz munka után, mivel teljes állásban dolgoztam. Három hónappal a megismerkedésünk után, Lale egyik kutyája odajött hozzánk egy teniszlabdával a szájában, – ahogy mindig is tette, mikor ott jártam – de mikor Lale odanyúlt, hogy kivegye a szájából, és eldobja neki, nem hagyta. „Rossz kutya, add ide a labdát” – mondta neki Lale, de ő azért sem eresztette, helyette megfordult, és a térdemre tette a fejét. Megengedte, hogy kivegyem a labdát a szájából, és eldobjam, majd utánarohant. Lale rám nézett, és annyit mondott „A kutyám kedvel téged, úgyhogy én is kedvellek, elmesélheted a történetemet.”

Ez egy fontos mérföldkő volt a kapcsolatunkban. Mielőtt a kutya odaadta nekem a labdát, Lale úgy beszélt az Auschwitzban történtekről, mint bármilyen más hétköznapi dologról, de utána teljesen megváltozott. Azáltal, hogy mesélt azokról a borzalmakról, amiket látott és átélt, lerakta a terhet, amit 60 éve cipelt. A gyász és a fájdalom, amit érzett, rám nehezedett, így meg kellett tanulnom, hogyan kezeljem mindezt a helyén, anélkül, hogy a saját tragédiámnak érezném.

Hogyan tudtatok megbirkózni a felidézett történetek mélységeivel?

Tudtam, hogy mielőtt hazaindulok, ki kell zökkentem Lalet. Nem hagyhatsz magára egy embert rögtön azután, hogy rávetted, idézze fel életének legsötétebb pillanatait. Lale rajongott a sportért, úgyhogy mikor úgy láttam, mára elég volt a mesélésből, elkezdtem az akkor aktuális sporteseményekről beszélni. Gyorsan vissza tudott térni a jelenbe, mert ez egy olyan téma volt, amiről imádott értekezni.

Miután eljöttem tőle, pár utcára a házától leállítottam az autót, és csak ültem ott pár percig, amíg összeszedtem magam.

Jóbarátok lettetek.

Több annál. Gyakran jártunk kávézókba, moziba, különféle eseményekre. Mindig odafigyelt a belépőjére, még 89 évesen is. Volt egy holokauszttúlélő találkozó Melbourne-ben, ahová együtt mentünk. Mikor beléptünk, egy egész női üdvözlősereg jött oda hozzánk, hogy köszöntse Lalet. Lale úgy mutatott be nekik, mint a barátnőjét. Amikor többször is elismételte, hogy a barátnője vagyok, emlékeztettem, férjnél vagyok. Erre rám nézett, majd a többi nőre, és ennyit mondott: „Oké, tényleg nem a barátnőm. Csak a szeretőm!”

Nem mindig vetted fel a beszélgetéseiteket, sőt nem is jegyzeteltél közben. Hogyan tudtál visszaemlékezni minden apró részletre, amit Lale említett?

Nehezen. A beszélgetéseink után hazarohantam, és még mielőtt köszöntem volna a családomnak, leültem a számítógép elé, és leírtam mindent, amire emlékeztem. Ha voltak zavaros részek, a következő alkalommal visszatértem rájuk. Nem lehetett félbeszakítani, miközben beszélt, különben elvesztette a fonalat, és megharagudott – nem rám, hanem saját magára. Ha jókor kértem meg, hogy avasson be a részletekbe, szívesen megtette.

Eleinte volt, hogy angolról szlovákra váltott, vagy ha épp az oroszokról beszélt, akkor oroszra. Később szerencsére elhagyta ezt a szokását, viszont mindig rendszertelenül, kronológiai sorrend nélkül mesélte a történeteit. Egyik pillanatban még 1942-ről beszéltünk, majd hirtelen 1944-ben jártunk. Nekem kellett rendszereznem a történteket.

Mennyiben fikció a regény?

Először memoárként kezdtem el írni, de valahogy nem éreztem magaménak. Csak azt írhattam volna le, amit Lale mondott nekem, nem lehetett volna Gita is főszereplő, úgyhogy megbeszéltem a kiadóval, hogy történelmi fikció formájában írom meg. Így megengedhettem magamnak például, hogy elnevezzem azokat a rabokat, akik Lale focicsapatában játszottak az SS katonái ellen, mivel ő nem emlékezett a nevükre. Ezen kívül van két rész a könyvben, amikor Lale és Gita együtt élnek át egy-egy fontosabb eseményt, pedig a valóságban nem így történt. Ezeket a drámai hatás elérése érdekében alakítottam így. Ez a műfaj azt is lehetővé tette, hogy E/1-ben, Lale szemszögéből mesélhessem el a történetet. Azt akartam elérni, hogy bárki, aki a könyvet olvassa, Lalet „hallja”.

A könyvben Lale rávarrja Gita karjára a rabszámot, majd a szemébe néz, és rögtön beleszeret. Lale mesélt így az első találkozásukról, vagy te írtál róla úgy, mint szerelem első látásra?

„Fogtam a karját ennek a rongyokba öltözött, kopasz fiatal lánynak, a szemébe néztem, és rögtön tudtam, hogy soha nem fogok más nőt szeretni. Belelátott a lelkembe”  – ezek voltak az ő szavai.

blank

Lale sajnos már nem olvashatta a könyvet. Hogy tetszett a fiának, Garynek?

Voltak történetek, amelyeket még ő sem hallott, mivel Gita soha nem beszélt a holokausztról. Nem értette, hogy tudtam ilyen élethűen visszaadni az édesanyját, mikor sosem találkoztam vele, pedig valójában nem nekem sikerült megörökíteni őt, hanem Lalenak.

Van kedvenc borítód?

Imádom az eredeti, ausztrál könyv borítóját. Arra is akartam fotót tetetni, de le lettem szavazva, így kétségkívül a magyar kiadás a második kedvencem, mivel ez az első, amin van kép is!

A jövőben továbbkutatsz a témában?

A következő könyvem, ami a 16 éves Cilka (Gita és Lale barátja, a koncentrációstábor parancsnokának ágyasa – a szerk.) történetét meséli el, jövő év júliusa körül fog megjelenni. Cilkának sanyarú sorsa volt a táborban, majd kollaboránsként Szibériába küldték kényszermunkatáborba. Lale úgy mesélt róla, mint a legbátrabb ember, akivel valaha találkozott, ugyanakkor büntette magát, amiért nem tudta megmenteni a lányt.

Idén eljutottál Auschwitzba. Olyan volt, amilyennek Lale leírásaiból elképzelted?

Abszolút. Minden, amiről mesélt – a barakk, ahol élt, a romatábor, a női tábor – ott volt előttem. Jó volt látni, hogy sikerült Lale történetei alapján élethű leírást adnom minderről a könyvben.

blank
Az auschwitzi koncentrációs tábor ma

És érzelmileg hogyan hatott rád?

Nagyon megterhelő volt, mégis csodálatos dolog történt az ottlétemkor. A March of the Living szervezettel (egy oktatási program, ami külföldi diákokat juttat el Lengyelországba, hogy bejárják a holokauszt főbb helyszíneit – a szerk.) utaztam Auschwitz-Birkenauba. A látogatás vége felé ellátogattunk Auschwitz egyetlen krematóriumába, ahol Lale szülei életüket vesztették. Teljesen megbénultam. Képtelen voltam gondolkozni vagy érezni. Nem voltam szomorú, csak dermedt. A csoportommal leültünk a fűbe, amikor egy amerikai rabbi felállt, hogy elmeséljen egy történetet.

„Mielőtt ideutaztam, ellátogattam a gyülekezetem két holokaszttúlélőjéhez. Már korábban feltűnt, hogy folyamatosan az alkarjukra tetovált rabszámot dörzsölik, úgyhogy megkérdeztem tőlük, fájt-e, amikor felvarrták” – a tetoválás hallatán rögtön felkaptam a fejem. Így folytatta: „Azt mondták, nem emlékeznek a fájdalomra, csak a tetoválóra, aki folyamatosan azt mondogatta, nagyon sajnálja.”

Ott ültem az auschwitzi krematórium előtt, és alig tudtam elhinni, hogy egy rabbi Floridából Laleról mesél, miközben fogalma sincs, ki vagyok, vagy mit csinálok. Csodálatos pillanat volt.

Nemrég ellátogattál Lale szülővárosába, Korompába is.

Hihetetlen élmény volt. Elvittek az iskolába, ahová Lale egykor járt, a diákok koncertet adtak nekem, beszédeket tartottam, interjúkat adtam, az egész város felbolydult. Az ottaniak hősként tekintenek Lalera, pedig tudom, hogy nem akarná, hogy így emlékezzenek rá, ő soha nem tartotta magát annak.

Készül film a regény alapján?

Igen, a filmjogokat felvásárolta Hollywood legnagyobb ügynöksége.

Az auschwitzi tetováló c. könyv az Animus Kiadó gondozásában jelent meg. További infó ITT.

blank