Sokan vágynak arra, hogy körbeutazzák a világot, de csak kevesükben van annyi bátorság és spontaneitás, hogy bele is vágjanak. Szűcs Péterből, a petersplanet.travel oldal bloggeréből egyik sem hiányzik. A világutazóval legutóbb tavasszal beszélgettünk, akkor éppen arról, hogyan feszegeti a szabadság határait.
Peti azóta sem pihent: szentpétervári útja után és egy hónapos argentin kiruccanása előtt ültünk le vele a Hadikban, hogy beszéljünk korábbi dél-amerikai élményeiről, melyeket nemcsak írásaival, de képeivel is megörökített. A kubai, kolumbiai és ecuadori élményanyagot bemutató The Soul of Latin America című fotókiállítás január 26. és március 8. között tekinthető meg a Hadikban.
Voltál hírszerkesztő, szerkesztő, főszerkesztő, majd blogger. Most pedig már képekkel is illusztrálod utazási élményeid. Mondhatjuk, hogy mára legalább annyira vagy fotós, mint újságíró?
Nem szeretem magam címkézni. Újságírónak tartom magam, aki történeteket mesél, immár 15 éve, volt, hogy ezt rádióműsorokban tettem, volt hogy riportokat, interjúkat írtam, de azt, aki már a harmadik fotókiállítását szervezi és akinek rendszeresen publikálják a képeit, amiért fizetnek is, talán nevezhetik fotósnak is. nekem nem ez számít, hanem a történet és az üzenet, amit átadok. Alapvetően történetmesélőnek tartom magam, minden lehetséges eszközzel szeretném megmutatni, miként látom a világot. Hogy ezt képek, szövegek segítségével, magazinban, közösségi média felületen vagy egy galériában teszem, igazából teljesen mindegy. Most éppen egy kisfilmet vágok össze, amit a három országban, Kubában, Kolumbiában és Ecuadorban készítettem. Az oldalamon, a Youtube-csatornámon és a kiállítás megnyitóján is le fogom vetíteni.
Az újságírói és a fotós szakma egyre jobban felhígul. Mit gondolsz a jelenségről, hogy sokak, néhány népszerű Instagram-képen felbuzdulva máris fotósként tekintenek önmagukra?
Nem ismerek olyat, aki az Instagram képei sikerén felbuzdulva fotósnak tartaná magát, komikus is lenne, ha így lenne, viszont azt látom, hogy nagynevű fotográfusok, először egy magazinban publikált vagy egy megrendelésre készült sorozatukat a megjelenés után a közösségi média felületükön, akár a saját Instagram-oldalukon is lehozzák. Az, hogy az újságíró szakma felhígult, azért lehet, mert sokan azt gondolják, amiért van internet hozzáférésük, már el is mondhatják a véleményüket. Sajnos ez még nem elég a hiteles véleményformáláshoz, a fake news korában még nagyobb értéknek számít a hitelesség. Attól pedig, mert valakinek profi technika van a kezében, még nem lesz fotós. A látásmódja, az érzékenysége, a tehetsége és a végzettsége teszi azzá. Azt sem árt tisztázni, hogy rokonterületekről van szó, az újságíró nem áll távol a fotóriportertől, sőt, most már szinte az operatőr, a tudósító, a fotós és az újságíró szerep is megfér, meg kell hogy férjen egy személyben. Tény, hogy nagyon felhígultak ezek a szakmák, szerintem mindkét területen az a fontos, hogy igazat állítsunk, szakmailag hitelesek legyünk. A fotózáshoz és az újságíráshoz is ugyanazokra a tulajdonságokra van szükségünk: kíváncsiságra, nyitottságra, és a képességre, amivel elérjük, hogy az emberek szívesen megnyíljanak előttünk.
A legtöbb képeden emberek láthatók. Az alanyaid tudják, hogy lefotózod őket?
Mindig. Ezt így tartom etikusnak.
Legelőször két éve jártál Kubában, ekkor készült a Waiting for Obama című fotósorozatod. Most miért tértél ismét vissza?
Azért mentem vissza, hogy az első anyagot folytassam, de senkivel nem sikerült találkoznom a korábbi fotóalanyaim közül. Ez először nagyon bosszantott, aztán rájöttem, felesleges ezen idegeskedni. A folyamatos változáshoz való folyamatos alkalmazkodás tehet sikeressé egy életet. Semmi sem tud ugyanolyan lenni másodjára.
Csak az a biztos, hogy semmi sem biztos?
Nem érdemes előre tervezni, általában semmi sem alakul úgy, ahogy gondoltuk. Az a fontos, hogy tudjuk, merre tartunk az életben, legyen néhány rövid és hosszú távú célunk is. Abban a percben, hogy görcsösen terveket kezdesz készíteni, elveszíted a szabadságod. Persze jó, ha vannak biztos pontok az életedben. Nekem a családom vagy a budapesti otthonom jelenti például ezeket.
Ahol feltehetően nem sokat vagy.
A saját otthonomban való tartózkodás egy egzotikus, különleges állapot, melynek minden percét élvezem. A saját lakásom izgalmas úti céllá vált számomra.
Nem szoktál félni az utazásaid előtt, hogy mi vár majd rád?
Az emberek többsége manipulatív hírekből alkot képet a világról. Az én világképem a valódi világról szól, mert én testközelből akarom megtapasztalni a dolgokat. Jó példa erre Irán, amit borzalmas helynek tüntetnek fel, nekem mégis ehhez az országhoz fűződik az eddigi legjobb utazásos élményem.
Milyen fotókat láthatunk majd a kiállításon?
A kiállítás promoképe egy trópusi esőerdő mélyén készült. Ahhoz, hogy ide eljussak, először lóra kellett szállom, majd egy idő után csak gyalogosan lehetett továbbhaladni. Egy barlangban található tónál megpillantottam egy párt félrevonulva. Amikor elkezdtem fotózni őket, elmosolyodtak, jelezve, hogy tudják, épp lencsevégre kapom őket, de nem zavartatták magukat.
Mi volt a dél-amerikai kirándulásod legnagyobb tanulsága?
Az, hogy az indiánok tudnak valamit, amit a fogyasztói társadalom már nem. Ők még képesek az intuícióikra hallgatni, harmóniában élni a természettel. Nemrég értem haza Szentpétervárról, ott is úgy éreztem, az emberek ugyanúgy birtokában vannak valaminek, aminek a nyugati világ már nem. Belenéznek a szemembe, és nincs kérdésük. Pontosan tudják, ki vagy, milyen értékeid vannak. Ezek az emberek sokkal intenzívebben érzékelik a kisugárzásunkat, a lelkünk rezdüléseit. Azt hiszem, ha nem nyomogatnánk egész nap a telefonunkat, talán mi is visszaszerezhetnénk ebből a képességünkből valamit.
Melyik a kedvenc, kiállításon is látható képed?
Egy havannai utcán sétáltam, amikor elhaladtam egy nyitott ajtó előtt. Amikor benéztem, egy romos lakásban egy hófehér hajú asszony ült az ágyán és egy könyvet olvasott. A fejét ugyanolyan pózban tartotta, mint a mögötte lévő Szűz Mária-szobor. Olyan megható, gyönyörű pillanat volt, hogy muszáj volt megörökíteni. Amikor megkérdeztem a nénit, hogy lefotózhatom-e, intett, hogy nem. Elővette maga mögül a fésűjét és megfésülködött. Így már megnyugodott, és elkészíthettem a képet.
Nem gondolod, hogy ebben az esetben sokkal meghittebb kép készülhetett volna, ha nem szólsz a néninek?
Ha ellopom ezt a pillanatot, nem lett volna ennyire szép, mert hiányzott volna a kapcsolódás a néni és köztem. Az elkészült képben úgy érzem, érezhető Kuba lelke.
Említetted, hogy nemrég tértél vissza Szentpétervárról. Onnan milyen élményeket hoztál haza?
Sokszor szinte túlcsordultam a város szépségétől. Csodálatos érzés volt ott sétálnom, ahol például Dosztojevszkij is járt. Megszálltam a Kempinskiben, de couchsurfingeltem is egy belarusz karmester otthonában, abban a házban, ahol Stravinsky is élt. Az épület nagypolgári, klasszicista környezetben helyezkedik el, de egy-egy lakást akár tizennégyen is megosztanak, fürdő és WC pedig csak egy-egy van szintenként. Minden szobát fiatal értelmiségiek laknak, a színpadi menedzsertől kezdve a konzervatóriumot végzett zenészekig. Azért kényszerülnek ilyen helyzetbe, mert nincs pénzük arra, hogy lakást béreljenek. Ez sajnos elég gyakori jelenség Szentpéterváron.
Melyik utazásod adta a legtöbb élményt és töltött fel legjobban?
A tavalyi évem egyik csúcspontja az volt, amikor Hortobágyon beköltöztem a pásztorokhoz, velük keltem és feküdtem, belestem az életükbe. Az utazásban az a jó, hogy bár nem rólad szól, magadról is sok mindent megtudhatsz. Szerencsére az a jó hírem van, hogy ehhez és a felejthetetlen élmények megszerzéséhez nem kell feltétlenül Dél-Amerikába utaznod. A Hortobágyon is ugyanúgy átélheted.
Fotók: Németh Krisztina