Rizsavi Tamás neve sokaknak ismerős lehet, hiszen számtalan képe előtt megdöbbenve és letaglózva állunk, elvégre fotói egy egészen új nézőpontból engedik láttatni Budapestet. Képein ráadásul nemcsak a főváros számos ismert vagy még ismeretlen arca tűnik fel, rendre megjelenik másik szenvedélye is a képeken: a vonatok. Általa olyanok is megszerethetik a gőzösöket, akik korábban nem érdeklődtek túlságosan irántuk.
Mintha két ellenpólus feszülne egymásnak: a minél magasabb helyek keresése, ahonnan belátni az egész várost és az az őszinte szenvedély, amely a kötöttpályás járművekhez, történetesen a vonatokhoz húz.
Nos, valóban, de abszolút nem volt szándékos. Egyik terület inspirálta a másikat.
Fiatalon ismerkedtél meg a vonatokkal. Egyértelmű volt számodra a szakma melletti elköteleződés?
Abszolút egyértelmű volt. Szokták is mesélni, hogy körülbelül 1,5-2 éves koromban kezdődött ez a hóbort. Valójában mindent a nagypapámnak köszönhetek, aki egyszer elvitt a Közlekedési Múzeumba, majd rákövetkező hétvégén ellátogattunk a Gyermekvasútra. Ettől a ponttól kezdve nem volt megállás, csak ez volt, ahova menni kellett. Ezt az élményt persze maximálisan megkoronázta, hogy vett még nekem egy vasúti kezdőkészletet is. Anyukám jobb szerette volna, ha informatikus leszek, de egy év után abbahagyta a próbálkozást, látva a sziklaszilárd elhatározásomat.
Még ha fiatalon is, de hogy láttál bele egyre inkább a szakmába?
Az előbbiek csak a kezdeti impulzusok voltak, ezt az követte, hogy hétvégén csak a vasút volt: csepeliként mindig a ráckevei HÉV-et mentünk megnézni, a lényeg valójában az volt, hogy kötöttpályás legyen az adott jármű. De havonta egyszer azért a Közlekedési Múzeum és a Gyermekvasút meglátogatása elmaradhatatlan volt. Ebből persze következik, hogy voltam gyerekvasutas is, egészen hetedik osztályos koromig, utána átadtuk a lehetőséget a fiatalabb generációknak. Emlékszem 4-4,5-es átlag kellett hozzá, hogy 15 naponta teljesíthessük az egy napos szolgálatot. A mozdonyvezető és állomásfőnök kivételével minden posztot gyerekek láttak el, mint jegyvizsgáló vagy épp a váltókezelő.
Egy ilyen erős elköteleződéssel nem is volt kérdéses, hogy később ezt tanuld, igaz?
Általános iskola után vasúti szakiskolába jelentkeztem és a Kvassay szakközépiskolába kezdtem tanulni a vasutas szakmát. Érettségi után elkezdtem az üzemvitel-ellátó képzést, ami már kész szakmát adott. A legnagyobb szerencsémre akkor indult Szombathelyen mozdonyvezető képzés, amit rendszerint háromévente hirdettek csak meg.
1014-en jelentkeztünk, amiből aztán 30 embert vettek csak fel, köztük engem is.
2 évre leköltöztem Szombathelyre, amit fél éves válogató előzött meg: kisérettségi, orvosi és pszichológiai vizsgálatok, ami azért meglehetősen nehéz volt. Távol az otthontól itt azért önállósodott az ember, mindenesetre 30 hasonlóan tántoríthatatlan fiatallal, mint én, azért nem volt rossz. Ez idő alatt 1035 órát vezettünk, elvégeztük a sulit és meg is kaptuk a mozdonyvezetői jogosítványt.
FunzineÉs ha jól tudom, ezzel párhuzamosan kezdődött a fotózás mint hobbi is.
Igen, ezzel párhuzamosan kezdtem el vonatokat fotózni. Maga a fotózás nem érdekelt, a vonatokért csináltam, az volt a célom, hogy minden Magyarországon közlekedő vonatról legyen egy fotóm. Volt egy füzetem, amibe fel voltak írva a számaik, bár ez olyan volt, mintha rendszámokat írtam volna sorba és azokat kezdtem volna egyenként kipipálni. Ráadásul ezekért a fotókért el kellett utazni Záhonyba, Szegedre, Nyíregyházára és persze volt olyan, hogy nem voltak jók a fények vagy a viszonyok. Akkor még nem volt Facebook, helyette az Index fórum volt a menő, én is ide töltögettem fel a vonatos képeimet. Végül az ottani kritikák hatására ástam bele magam és néztem jobban utána a fotózás alapjainak, ami viszont annyira megtetszett, hogy egyre inkább kezdett érdekelni a fotózás is.
Ekkor kezdtem el ötvözni a számomra fontos két területet és kezdett megjelenni az új perspektíva: innentől már nem a Keletibe jártam ki, hanem a Budaörs és Törökbálint közötti mezőre, ahol már tájban fotózhattam a gépeket, ezzel szimpatikusabbá téve azoknak is, akiket egyébként kevésbé érdekeltek a vonatok.
Egyik ötletből jött aztán a másik, fára másztunk egy-egy jobb nézőpont, perspektíva kedvéért és szinte adta magát, hogy miért ne csináljam ezt Budapesten is?
Akkoriban még jóval kevesebb fotós volt, mint most, így ezek a stílusok, témák váltak gyakorlatilag a védjegyemmé.
Nem egyszerű, ezt azért valljuk be, minkét terület elég melós és időigényes.
Nem is mindig tudom, hogyan tűnt el az elmúlt 12 év. Ennyi ideje már, hogy vezetek meg fotózok is, de inkább azt mondom teljen gyorsan, mint lassan és szenvedősen. Na meg persze ehhez jönnek hozzá még a jövőbeni tervek: Youtube-csatorna, retusálás, utazásos videók, fotós workshop, szóval ötlet van bőven, már csak idő kell.
Ennek tetejébe elvégeztél egy oktatói képzést is, jól tudom?
Tavaly végeztem el a felsőfokú vasútszakmai oktatóit, amivel elméletben és gyakorlatban is tanítok vasútvezetést. Elképesztően élvezem.
Szoktam is mondani a frissen érkezőknek, ha valaki nem szereti a vasutat, meg úgy az egészet, akkor nagyon fogja utálni a hajnalban kelést, a hektikus munkarendet és hogy egy hónapban általában csak egy szabad hétvégéje akad az embernek.
Ehhez viszont kell egy nagyon erős hivatástudat, ami felülírja mindezeket. Ilyen szempontból szerencsés vagy, hiszen van, akinek egy élet sem elég a hivatására lelni, míg neked rögtön kettő is akad.
Mindez a papámnak köszönhető, hogy végsősoron rátaláltam a hivatásomra. Nem az én érdemem, én csak tovább vittem, mindezt úgy, hogy senki vasutas nincs a családban és nem is volt, ahogy fotós sem.
Térjünk át most kicsit jobban a fotózásra. Adsz nekünk egy egészen új perspektívát, amin szembetűnő egy erős Budapest-szeretet. Félelemérzeted egy cseppet sincs?
Nincs. Ha lenne, akkor nem csinálnám. És akár hiszed, akár nem, félig háttal ülve is észrevettem, hogy a mellettünk lévő templom tornyain van létra, olyan, ami más híresebb templomokon már nincs.
Milyen felszereléssel kezdted és jelenleg milyen technikai háttérrel dolgozol?
A vasúti fotóimat még egy nagyon amatőr Kodak géppel készítettem, amit úgy kell elképzelni, hogy 2 megapixeles képet csinált. Ezt követte egy Panasonic, ami már 3 megapixeles képet tudott. Ezután egy Fuji S5600-asom volt, ami az akkori időben egy nagyon jó kis gépnek számított és el is kísért egészen 2008-ig. Abban az évben vettem egy Canon 450D-t. Ez volt az modell, aminél választanom kellett: vagy ő esik le, vagy én. Csillagjárást terveztünk a Bakonyba vonattal, de mivel fagy volt, megcsúsztam és végül végignéztem, ahogy darabokra törik.
Ezt követően fél évig nem volt gépem, ami rákényszerített arra, hogy megcsináljam a Facebook oldalam, így fél évig csak rakosgattam fel a korábbi képeimet az emberek nagy örömére. Most pedig Canon R5-ösöm van, és egy 5D Mark I-el dolgozom.
És a drónról se feledkezzünk meg…
Azt azért tudni kell, hogy sokáig nem voltam hajlandó drónt használni. Jobban szerettem a hagyományos módszereket: felmászol, lefotózod és kész. De végül a DJI meggyőzött azzal, hogyha valahol nincs magaslati pont, ahova felmászhatnék, ott miért ne használnám?
Ha fel is másztam egy-egy helyre azt szelfivel vagy halszemmel tudtam csak megörökíteni, de a drónos megoldás sokkal jobban tetszett. Viszont ahol csak lehet, ott a régi fotózási technikát használom.
Említettél már néhányat, a fotózáshoz azért megannyi kihívás kapcsolódik. Jobbára, mikor az emberek a biztonságot keresik, ti akkor indultok útnak.
Mikor belép valamelyik határon a vihar vagy cella, mi akkor pakolunk össze. Majd elindulunk és megyünk szembe vele. A viharoknál alapvetően nehéz kiszámítani a jó helyet és jó pozíciót és nem egyszerű az sem, ha számolni kell egy 5D beázáson felül még egy teljes elázással is.
Rengetegszer kell terepen lenni, volt olyan két hét, mikor minden nap kimentünk köd fotózásra, végül egyetlen nap volt csak, amikor olyan képeket sikerült készíteni, amik tényleg visszaadták a látványt. Cserébe viszont majdnem másfél éve sem sikerült hasonlót lőnöm.
Egyedül vagy csapatban fotózol?
Csapatban. Ugyan van olyan, hogy egyedül megyek ki terepet felderíteni, de alapvetően társasági ember vagyok.
Végül csak néhány villámkérdést engedj még meg zárásként: kedvenc és legrizikósabb helyszín, valamint 2021-es tervek?
Aktuális kedvencem Miskolc, meg persze a Bakony. A legrizikósabb talán a hongkongi utunk volt. 2021-ben pedig Amerikát tervezzük, San Franciscót és a Golden Gate hidat vagy ha az nem sikerül, akkor ismét Izland.
Fotók: Rizsavi Tamás