Szabó Balázst már korábbról volt szerencsém ismerni, és mindig is csodáltam, ha valaki a tehetsége, a népszerűsége és a sikerei ellenére is meg tud maradni egy alázatos, közvetlen embernek. Nos, ő pontosan ilyen. Beszélgettünk zenéről, színházról, költészetről, és azt is megtudtam, kivel sörözne egy képzelt teraszon.
Nem születtél zenészcsaládba és nem is az anyatejjel szívtad magadba a népzenét, mesélj miért ez világ kezdett el vonzani, ahelyett, hogy egy rockbandában kezdtél volna dühös tiniként gitározni?
Nem születtem zenészcsaládba, ez igaz, de Tetétlenen, ahol felnőttem mindennapos volt az énekelgetés, a zene és a tánc, ahogy a népzene is jelen volt, de ez falun talán nem annyira meglepő. Viszont a népzenéhez való igazi kötődésem csak sokkal később alakult ki. A legelején, gimiben úgy indult, hogy egy szál akusztikus gitárosként iskola folyosókon, itt-ott-amott pengettem a hangszert. Aztán huszonkét évesen színész barátaim meghívására részt vettem egy filmes táborban, ahol egyik éjszaka egy diófa alatt muzsikálni kezdett egy vonósbanda és az valahogy annyira mellbevágó élmény volt, olyan elementáris erővel hatott rám, hogy megnyitotta nekem az ajtót a népzene és a népzenélés felé. Úgy éreztem, hogy nekem ehhez közöm van és szeretném valahogy tanulni is, de akkor még nem mertem álmodozni arról, hogy hegedülni is fogok. Pár évvel később összeszedtem a bátorságom és neki lódultam.
És hogy ment?
Nagyon sokat kínlódtam az elején (nevet).
Azt hiszem a hegedű nem az a hangszer, ami könnyen megadja magát, úgyhogy nem tudom van-e olyan találkozás, amire te gondolsz. Az embernek hirtelen elfogynak a barátai a gyakorlás időszakában (nevet). De később – mivel ennyire komoly szerelemmé vált – valahogy evidens volt, hogy összeérjen a saját zeném és a népzene, legalábbis valamilyen formában. Azt éreztem, hogy nem akarok csak népdalokat feldolgozni, hanem ennek a fogalmazás módját és zenei nyelvét szerettem volna átültetni, illetve azt az erőt és energiát, amit érzek benne, azt továbbítani a saját muzsikámba.
A verseket, amiket megzenésítesz, mi alapján választod ki, mi alapján döntesz?
A legfontosabb, hogy legyen egy bensőséges találkozás, egy egymásra találás, akár a verssel, akár a költővel, mert természetesen csak akkor tud elindulni egy „közös út”. Szóval mindenképp kell valami, ami inspirál a sorok között, ez lehet a belső dallamosság vagy egy különleges mondanivaló, vagy egyszerűen csak egy rácsodálkozás, hogy én ezt így nem tudnám megfogalmazni. Utána jön az, hogy megpróbálom olyan zenei köntösbe rakni, amitől valami új születik, persze mindezt úgy, hogy maga a vers, a gondolatisága ne szenvedjen semmilyen csorbát. Ezt könnyű így kimondani, de nagyon érzékeny dolog megtalálni az egyensúlyt.
Tudom rólad, hogy rengeteget olvasol volt mostanában olyan, ami különösen megfogott, akár regény, akár verseskötet, bármi?
Rejtő Jenőt olvasgatok most kikapcsolódásnak. Újra rájöttem, hogy mennyire szeretem őt is, meg a humorát, meg az egésznek a könnyedségét. Előtte Tékiss Tamást olvastam, ő egy fiatal vajdasági író és „Samu sejti” a könyv címe. Egy nagyon kicsavart történet, fura szemüvegen keresztül mutatja be az életet egy gyerek szemszögéből, nagyon szórakoztatóan és szellemesen. Most inkább a könnyed, kikapcsoló írásokat olvasom – néha ilyen is kell. De rengeteg minden vár elolvasásra, messze nem tudok annyit olvasni, mint szeretnék.
Bő egy év távlatából, hogyan látod a „Rajtad felejtett szavaim”című albumot, milyen a közönség visszajelzése?
Még mindig futja a saját kis köreit és még mindig ismerkedik, ízlelgeti a közönség, de sokakhoz beköltözött már és szeretik az emberek – legalábbis azon visszajelzések szerint, amik hozzánk eljutnak. Azt gondolom, tudtunk előre lépni abban, hogy hogyan tágítsuk a saját hangszerelési és zenei határainkat és ezt is jól fogadták. Persze lehet érezni és tudni, hogy mely dalok működnek jobban a netes platformokon és melyek azok, amiket rögtön énekelni kezd velünk a közönség a koncerteken, de azt hiszem méltó utódja lett az előző, „Élet elvitelre” című albumnak.
Ha muszáj lenne választani a zene és a színház között, tudnál?
Nem. Leülnék a sarokba és megvárnám, míg elmúlik. (nevetünk)
Ha bárkivel leülhetnél egy korsó sör mellé, ki lenne az és miért?
Pont a napokban jutott eszembe, hogy Kányádival nagyon szívesen leülnék egy képzelt teraszra. Izgalmas, könnyed és humoros mind a verseiben, mind a személyiségében, miközben egy nagyon mély ember, még mélyebb írásokkal. Sajnálom, hogy vele nem sodort össze az élet úgy, hogy tudjunk egy nagyot beszélgetni.
Balázzsal legközelebb augusztus 9-én, a Kobuci Kertben találkozhattok.