Június 24-én valóra válik Csemer Bogi egyik legnagyobb álma: a Müpa nyárindító fesztiválján adhat nagyszabású koncertet. A próbák között szakított időt egy kis beszélgetésre, mely során a nagy eseményen túl, a karrier, a társadalmi felelősségvállalás és természetesen a jövőbeli tervek is szóba kerültek.
Az interjúnk közeledtével több ismerősömnek is említettem, hogy hamarosan veled találkozom, és jó néhányuknak az volt a reakciója, hogy „Áh, igen, a parfümös Bogi!” A mai napig meghatározó számodra az 5 évvel ezelőtti berobbanásod? 2019-ben is ezzel azonosítanak?
Az egy nagyon emblematikus dolog volt az életemben, de azt gondolom, hogy a magyar zeneiparéban is. Egyáltalán nincs bennem az, hogy „Úristen, még mindig itt tartunk?” Nyilván, azóta rengeteg dolog történt, de ez nem egy átlagos dal. A mai napig eszembe jut, hogy egy csepeli panelben felnőtt, egyszerű lányként, hogyan kaphattam egy ilyen lehetőséget az élettől. Körülbelül két hétig csak az én slágeremmel foglalkozott a világ, ez elképesztő élmény. Lelkileg is nehéz volt feldolgozni. Visszatérve, abszolút nem zavar, hogy parfümös Bogiként aposztrofálnak. Szerintem, aki eljön egy koncertemre, az nagyon sok más arcomat is látja. Egyébként meg minden karrierben vannak kiugró események, és ez olyan, amire a mai napig szívesen emlékszem vissza és büszke vagyok rá.
A dalaid nagy része erős társadalomkritikát fogalmaz meg. Ismert emberként ezt egyfajta küldetésként éled meg vagy egyszerűen ilyen témák foglalkoztatnak?
Ezek a témák foglalkoztatnak, de a második klipemnél, a Camouflage-nál jöttem rá, hogy ez valószínűleg nem véletlen. Azóta vagyok ebben tudatos. Azok a dalaim sikeresek, amelyek egy kicsit tükröt tartanak. A Wars for Nothing is egy arcul csapó békehimnusz. De azért vannak könnyedebb számaim is. Nem úgy kell elképzelni egy koncertemet, hogy közben az ember végiganalizálja magát. Azért lehet bulizni meg táncolni is, csak úgymond okosan.
Hogy érzed, megtaláltad a helyedet a magyar zenei szférában?
Ez egy nagyon nehéz folyamat, mert nem olyan úton járok, amin már jártak volna előttem. Voltak hullámvölgyeim is, amikor azt éreztem, „Úristen, mit akarok én ebben az országban?” A dalaim megértéséhez nem kell bölcsészdiploma, de egyfajta lelki érzékenység igen. A zeném nem a tömegkultúra része, de az emberek mégiscsak fogékonyak rá, tudnak vele azonosulni. Ugyanakkor előadóművészként nagyon nehéz a feladatom, hiszen nem ezt a műfajt hallod nap mint nap a rádióban. Lehet, hogy az interneté a jövő, de a statisztikák szerint a magyar lakosság 70%-a masszív rádióhallgató. Tehát csak azért, mert van 37 ezer követőm a YouTube-on, ez önmagában nem garancia arra, hogy ha kiteszek egy videót, azt 37 ezer ember meg is fogja nézni. Ezért nagyon fontos, hogy azzal a közösséggel, aki Facebookon és Instagramon követ, tényleg a lehető legszorosabb és leghálásabb kapcsolatot kell kialakítani és fenntartani. Tulajdonképpen nekik köszönhetem a karrierem. Ők azok, akik eljönnek a koncertjeimre, és akkor is követnek, ha nem én folyok a rádióból. Nagyon hálás vagyok azért, ahol most tart az életem, a karrierem, hogy fenntartható a produkcióm, ami magyar viszonylatban, főleg abban a rétegzenében, amit csinálok, fantasztikus. Én akkor vagyok elememben, amikor színpadon állok, és nagyon örülök, hogy a produkcióm gyakorlatilag a koncertezésből fenn tudja magát tartani. Nyilván az lenne az ideális, ha ehhez a mennyiségű és minőségű munkához, amit egy élő koncertbe beleteszünk, rádiós játszások is társulnának. A jogdíjakból befolyna a passzív jövedelem, és alkotóként azt mondhatnám, hogy most 2 hónapig nem koncertezem, mert a jogdíjak biztosítják a megélhetésem, elmegyek alkotói szabadságra. Most még abban a fázisban vagyunk, hogy nagyon sokat kell élőben játszanunk, de ez nem baj. Mikor, ha nem a legjobb éveidben?
Áll mögötted egy segítő csapat?
Van két munkatársam, de mindent kontrollálok, bizonyos területeket pedig egyedül viszek, ilyen például a social media. Voltam én is hivatalos menedzsmentnél, kiadónál, de szerintem mindig akkor működik minden igazán, ha az előadó is beleteszi magát. Amikor hátradőltem és azt gondoltam, végre nekem csak énekelni kell, szétesett a rendszer.
Szükségét érzed még, hogy képezd magad énekesnőként?
Persze. Több tíz évet töltöttem iskolapadban, de amikor elkezded a szakmát, rájössz, hogy 90 percig nem bírsz ugyanúgy énekelni, lenne még mit tanulni. A tanulmányaim befejeztével 5 évig jártam Micheller Myrtillhez, aztán 3 évig Palya Beához, és amikor megszületett a kislányom, Lenke, elkezdtem Dékány Endréhez járni. Ő volt a bel cantónak, a könnyed, laza éneklésnek az egyetlen élő mestere Magyarországon. Sajnos tavaly elhunyt, de nagyon sok dolgot helyre tett a fejemben és a lelkemben. Az ő tanításának az volt az alapja, hogy a torkodban található berendezés ellazítása valójában a fejedben kezdődik. Én mindig pszichésen készülök igazán a koncertekre. Ha lelkileg úgy pozícionálom magam, akkor tutira minden kinyílik, gurul a koncert és gurulnak a dalok is. Az énekmesterség is egy szakma, és szomorú vagyok, hogy ilyen mélységben nagyon ritkán esik szó róla. Sokan csak a felszínt kapargatják, és azt hiszik, akkor válnak profivá, ha kierőltetik magukból a legmagasabb hangot. Nagyon fura, de sajnos az ember füle megszokja azt, ha üvöltöznek, ha nincsenek szépen kidolgozva a részek, a dinamikák, ha nincsenek finom árnyalatok, hangszínváltások. Beszéltünk a küldetésről egy másik kontextusban, nálam valahol ez is az.
Tavaly indítottad útjára a megzenésített verseket bemutató szobakoncert-sorozatodat. Milyen élményt jelentenek ezek az esték?
Szerintem kezd beérni, de az elején nagyon stresszes volt, mivel a kortárs költők jelentős része úgynevezett szabadvers formában ír szövegeket. Az elején sokkal gyengébb dalokat írtam ezekből, de aztán ráéreztem, hogy a szabadversekben is van rendszer. Nagy kihívás, próbára tesz, frissen tart, maga a koncert pedig nekünk és a közönségnek is felejthetetlen. Főleg amiatt, mert nagyon picike a tér, és már olyan kevés lehetőség van ilyen típusú zenei élményt kapni, ahol karnyújtásnyira van az előadó, utána pedig meg lehet együtt inni vele egy kávét. Erre a típusú lelki táplálékra szerintem ki vannak éhezve az emberek. Tényleg mindegyik ilyen este egy csoda. Szeptemberben lesz folytatás, csak nyáron sajnos nem optimális a nagy meleg miatt.
Június 24-én nagy álmod válik valóra, hiszen a Müpában adsz koncertet, a Hey, June! fesztivál keretein belül.
Erre már fél éve készülök, mert itt nem férnek bele olyan apró hibák sem, mint a szobakoncerteken. Nagyon ki van találva, hogy melyik dal után mi jön, hol fogok konferálni, hogy lesznek az átállások. A Müpában tényleg egy kicsit olyan fellépni, mintha egy színházi előadásra készülnél. De igazából ugyanazt kell csinálni, mint a szobakoncerteken: egy nagyon jót kell muzsikálni. Csak egy kicsit más lesz a köntös.
Ennek az estének a megtervezésében is aktívan részt vettél?
Ebből nem lehet kivonni magad. Aki mégis így tesz, nem tudom, mit csinál utána a színpadon. Itt nekem is a műsor szerves részévé kell válnom, hogy tudjam, mik a fontos momentumok, ráadásul én is látok a fejemben egy műsorívet, amit hozzá kell illeszteni a látványhoz. Besnyő Danival dolgozom, ő látványtervező és fénymester egyben. Nagy döntés volt, hogy kire bízzam ezt a részt, mert ehhez egyáltalán nem értek. Ezt tényleg egy olyan szakemberrel kell véghezvinni, akiről tudod, hogy profi, és jól működik vele a kommunikáció, mert a látványban az ő ízlése találkozik a tiéddel.
Milyen koncertre számíthat a közönség?
Egy picit hozzányúltunk a dalokhoz, hogy izgibb legyen, hogy más legyen, mint egy átlagos Boggie-koncert, és lesz egy nagyon különleges vendégem is, Molnár Áron, noÁr, úgyhogy miatta vannak plusz zenei betétek, gondolatok. Áron színész, rapper és közéleti aktivista is. Két dalban kértem a közreműködését, elmondtam neki, hogy miről szólnak, és megkértem, írjon hozzájuk szöveget, amit majd rappelni fog.
Milyen további terveid vannak még a nyárra? Tele van a koncertnaptár?
Képzeld el, hogy igen. Annyira örülök! Még ilyen erős nyaram sosem volt, még a Parfüm évében sem. 2 éve vagyok teljesen független szakmailag, és ez a modell egyszerűen működőképesebb. Most ez egy nagyon-nagyon király év.
Nemrégiben egy új videoklippet is forgattál a Végtelen című dalodhoz.
A videót egy volt osztálytársam rendezte, Szilágyi Fanni. Ő most friss Inkubátor-díjas, az első nagyjátékfilmje tervével nyert a programban. Ez volt az első alkalom, hogy nem egy férfi rendezőpárossal, Nagy Bálinttal és Lőrincz Nándorral forgattam, akik egyébként szintén gimis osztálytársaim voltak. Fanni teljesen más szemmel lát, ezáltal sokkal nőiesebb lett ez a klipem, mint az eddigiek. Mivel egysnittes formátumú, egész nap gyakoroltunk és az utolsó két felvétel lett jó. Egy nő vélt és valós kapcsolatainak az emléktöredékeit mutatja be. Végig jön-megy a lakásban, sok férfival találkozik, és mindegyikőjükkel van valami interakció. A helyszín, ahol forgattunk, zseniális volt, az tényleg egy snittre lett kitalálva. Nagyon élveztem a forgatást.
Mik a további terveid a 2019-es évre?
Nyáron szeretnék forgatni még két klipet és session videókat. A Müpa-koncert szeretném, ha tökéletesen sikerülne, mert rögzítik, örökre visszanézhető lesz, sőt élőben streamelik is. Utána pedig szeretnék kicsit lenyugodni, el akarom kezdeni a negyedik lemezt, mert már felhalmozódott elég sok dalötlet. És Lenkének tervezünk egy kistestvért is.
Fotók: Németh Kriszti – Egy Jó Kép Rólad