A 18. alkalommal megrendezett ARC-kiállítás idén is izgalmas témát jár körül. Ezúttal a hamissággal, fake dolgokkal számolnak le a plakátok, innen a 2018-as ARC mottója is: Unfake. A szeptember 21-e és október 7-e között meglátogatható kiállítás díjazottjaival interjúkat is készítettünk. Most az első helyet elnyerő Béky Patrik és Tóth Dániel válaszolt a kérdéseinkre.
Mit tudhatunk rólatok?
Dani: Egy reklámügynökség kreatív osztályán dolgozunk. Patrik art director, én szövegíró vagyok, ketten együtt pedig egy concept párost teszünk ki. A „szürke” hétköznapok során többnyire azon agyalunk, hogyan erősíthetnénk a hozzánk tartozó márkák piaci jelenlétét, szabadidőnkben pedig egy közös zenei projektet dédelgetünk, ami VÛV néven fut – remélhetőleg felfelé.
Korábban is indultatok már az ARC-pályázaton?
Dani: Patrik – egy pro bono munka révén – már tavaly is dolgozott egy ARC-ra készülő koncepción. Akkori szövegíró társával, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány számára készítettek egy izgalmas kreatívot, amit ügynökségi színekben neveztek, a mű pedig meg is jelent a kiállításon. Szuper dolog, hogy ezt a sikert idén közösen megismételhettük, hisz az egyénileg leadott nyertes pályamunkánk mellett a Hintalovon számára készített plakátunk is megjelent az ARC-on.
Az idei pályázat kulcsszava az „Unfake”. Hogyan azonosultatok a témával, szerintetek mi a legnagyobb „fakeség”, ami körbevesz minket?
Dani: Engem nagyon gyorsan elkapott a téma, de ez érthető is. Az ARC mindig is híres volt arról, hogy feszegeti az aktuális társadalmi és politikai témájú kérdéseket, ebben a közegben pedig eltérő értékrendű csoportok igaza feszül egymásnak, és bizonyos szemszögből nézve minden „fake”. Amit bosszantónak találok, hogy mostanában egyetlen meghatározó jelenség köré csoportosul ez a diskurzus, ami rossz jel. Sokkal tisztább lenne a helyzet, ha 10 ember 10 különböző dolog „fake-sége” miatt aggódna. Most 10-ből 6 ugyanarra gondol, a maradék négy pedig… hát erről szól a plakátunk (és akkor ezzel talán a bennünket körbevevő fake-ség kérdését is megválaszoltam).
Patrik: A „legvalamilyenebb” kérdés mindig nehéz. A fake-ség nem egyetlen dologból alakul ki. Ám ami talán a legnagyobb mértékben hozzájárul: az a mobil. Ott van a kezedben az a kütyü, amit napjában akár 8 órában is nyomkodhatsz. Jobban hiszel neki, mint bármi másnak. Onnan informálódsz, inspirálódsz. Lehet jól, de az is lehet, hogy rosszul. Lehet, ez nem (csak) a te hibád.
Mit gondoltok, mit kellene tennünk, hogy „unfake-ké” tegyünk a világunkat?
Dani: Ez meglehetősen komplex kérdés. Nem hiszem, hogy létezik „unfake” világ, hisz akarva-akaratlanul keretezzük a valóságunkat, ezzel pedig bizonyos értelemben torzítjuk is azt, mások pedig ezt is interpretálhatják „fake”-nek. Arról nem is beszélve, hogy sokszor a legfake-ebbek önmagunkkal szemben vagyunk, amit nemhogy a környezetünk, de legtöbbször mi sem érzékelünk. Persze kis lépésekben haladhatnánk egy kevésbé „fake” világ felé, amiben az emberek megpróbálnak (még) őszintébben és tisztességesen érvényesülni, de ez olyan kihívás, amit még a világvallások sem nagyon orvosoltak eddig… Talán az lenne a legtutibb, ha a nagy változások után való vágyakozás mellett a saját kis mikro-szintünkön is odafigyelnénk a dolgokra. Meg egymásra.
Patrik: Újra kellene értelmeznünk a szabadságot. Ami nyilván már van. Kérdés, hogy mekkora mértékben, mely területeken. Talán a fake amiatt is alakul ki, mert az emberek egyre jobban féltik, amijük van. Vagy épp azt, amilyenek, vagy épp azt, amilyenek nem. Valami őrülten idilli világban tudnám csak elképzelni a fake-mentességet. Valami olyan helyen, ahol nincsenek „falak”, nincsenek megválaszolatlan kérdések, nincsenek takargatni való elemek.
Hány pályamunkát készítettetek idén?
Dani: Három egyéni pályamunkát adtunk le Patrikkal, emellett kettőt az ügynökségünk színeiben neveztünk a – korábban említett – Hintalovon alapítvány számára.
Mi ihlette a nyertes alkotásotokat?
Dani: Azon kezdtünk el poénkodni, hogy egy határozott tájékoztatási elvet követő médium szerkesztőségében most valószínűleg annyiszor sütnek el bizonyos szavakat, hogy az épp úgy meglátszhat a klaviatúrájukon, mint a gémerek billentyűzetén, ha túl sokat nyomkodják a WASD billentyűket (amivel ugye legtöbbször a karaktereinket irányíthatjuk, ha játszunk).
Milyen hatást szerettetek volna elérni a pályaművetekkel? Mit szerettetek volna kifejezni vele?
Dani: Volt bennem egy nagy rakás keserűség az elmúlt hónapok történései láttán, és örültem, hogy van egy fórum, ahol ennek hangot adhattam. Ami a hatást illeti… nincsenek romantikus ambícióim arra vonatkozóan, hogy egy ilyen üzenet szemeket nyithat fel. Viszont ha történik egy „aha-élmény”, melynek hatására emberek elkezdik úgy érezni, hogy értik egymást, az tök jó. Valami ilyesmit szerettem volna.
Patrik: Azt szerettük volna elérni, hogy a nézőközönség elidőzzön előtte, nem kérdés. Emellett szeretném, hogy az emberek ne csak gondolatban, hanem explicitebb módon interaktívan viselkedjenek a plakáttal. Azáltal, hogy a „designed by” felirat után húztunk egy vonalat, annak szerettünk volna teret adni, hogy a látogatók is kifejezhessék gondolataikat. Lépjenek oda, s véssék fel a kijelölt helyre a véleményük.
Szerintetek mi az idei ARC-kiállítás legfontosabb üzenete, amit minden látogatónak magával kéne vinnie?
Dani: Engem valójában az érdekel, hogyan érhetnénk el, hogy azok is kapjanak valamit ebből, akik nem látogatnak ki. Az, hogy valaki nyitott a társadalmat feszegető kérdésekre, tiszteletben tartja a vélemény szabadságát, és velünk együtt ünnepli, hogy megférnek egymás mellett eltérő álláspontok, már tök jó úton halad. Ennek fényében talán az volna jó, ha üzenetként a diskurzusra való szándékot vinnénk el innen, hátha másra is átragad, és beszélgetni kezdünk.
Patrik: „Hú, de megcsavarta az agyam… Jövök jövőre is!”