Tömegparanoia – Az összeesküvés-elméletek és álhírek szociálpszichológiája címmel jelent meg Krekó Péter, az ELTE PPK Szociálpszichológia Tanszék adjunktusának és a Political Capital igazgatójának hiánypótló könyve. A jelző már csak azért is helytálló, mert egyre több hamis, vagy féligaz hírrel találkozhatunk közösségi oldalak hírfolyamán. Miért vagyunk hajlamosak bedőlni az álhíreknek? Hogyan védekezhetünk ellenük? Mi lesz mindezeknek a következménye? Kérdéseinkre Krekó Péter válaszol.
Milyen kapcsolat van az összeesküvés-elméletek és az álhírek között?
Az összeesküvés-elmélet egy olyan teória, mely arról szól, hogy valamilyen csoportok vagy személyek azért működnek együtt, hogy valamilyen rosszindulatú tettet hajtsanak végre ellenünk. Fontos megjegyezni, nem minden összeesküvés-elmélet hamis, van igaz is, például a Watergate-botrány. Ezzel szemben az álhírek kivétel nélkül téves információkat tartalmaznak, céljuk, hogy megtévesszenek bennünket. Az álhírek egyfajta semmiből kreált téves „igazságok”.
A post-truth is gyakran olvasható kifejezés a könyvedben. Mit jelent pontosan?
Egy új jelenséget takar a kifejezés, melyben a tények és az objektív valóság jelentéktelenné silányulnak. A post-truth-jelenség inkább Nyugatról, az angolszász világból származik, és plurális médiaviszonyok között jelentkezik, melynek elvileg korlátlan lehetőséget kellene teremtenie a sokoldalú információszerzésre. Ehelyett az emberek inkább a saját agyukat mossák az ő világnézetüket kiszolgáló polarizált véleményekkel és információkkal. Már nincs meg a sajtónak, a tudományoknak, a szakértőknek és a hagyományos intézményeknek az az egykori szerepe, mely a társadalmi közbeszédet mérsékeltebb, tényszerűbb irányba terelte. A post-truth világban nincs egy kanonizált igazság, hanem különböző igazságok, alternatív valóságok élnek meg egymás mellett. Annak lesz igaza, aki hangosabban tudja mondani a saját meggyőződését.
Hogyan hatnak erre a folyamatra a közösségi oldalak?
Kikapcsolja a hagyományos tartalmi szűrőket, még nagyobb teret enged az elfogultságnak. A második világháború után, vagy Magyarországon a ’90-es években, lehetett még egy olyan illúziónk, hogy egy felvilágosultabb korszak következik, de nem lett bölcsebb az emberiség. Egyszerűen nem vagyunk felkészülve arra, hogy virtuális környezetben éljük le az életünket. Sokan megpróbálják átmosni az agyunkat, de a saját agyunkat is átmossuk. Választhatnánk olyan forrást is, melyből hitelesebb információkat kaphatnánk, de az emberek keresik azokat az elfogult állításokat, melyek kiszolgálják a nézeteiket, és egy egyszerűbb világlátást tesznek lehetővé. A legtöbb ember a kényelmes hazugságokat keresi, amit a közösségi oldalakon könnyen meg is talál. A közösségi média algoritmusai nagyban rásegítenek erre a folyamatra.
Ellenállóbb a közösségi oldalakon terjedő álhíreknek az a korosztály, akik már ebbe az online világba születtek?
Kevés erre irányuló vizsgálat van. Az egyik – amit a Stanford Egyetemen végeztek el, és gimnazisták, illetve alsóéves egyetemisták vettek benne részt – arra a megállapításra jutott, hogy az információ-feldolgozás felszínessége ugyanúgy jellemzi a fiatalokat is. A könyvem egyik alapüzenete is az, hogy az összeesküvés-elméletekre, álhírekre mindannyian fogékonyak vagyunk. Idehaza van rá példa, hogy nagyon okos emberek nagy lelkesedéssel osztanak meg nagyon nagy butaságokat, egyszerűen azért, hogy kiszolgálják a közhangulatot, erősítsék a társadalom polarizáltságát. Minél polarizáltabb egy társadalom – és a magyar nagyon is az – annál erősebbé válik a „post-truth” logika. Fontosabbá válik a saját közösségem mítoszainak megosztása annál, hogy objektívan észleljem a valóságot.
A könyvedben azt állítod, „az álhírek és összeesküvés-elméletek nélküli világ olyan illúzió, amire nem érdemes törekedni.” Miért?
Mítoszokra szükségünk van, hogy el tudjuk viselni a világot, amiben élünk. Mindannyian szeretnénk valahová tartozni, saját magunkat és a közösségünket értékesnek látni. Az álhírekkel és az összeesküvés-elméletekkel pedig úgy érezhetjük, részesei vagyunk egy csoportnak, és ezek felerősíthetnek egyfajta törzsi gondolkodást is, ami a mai emberekben is ugyanúgy jelen van. A kérdés az, van-e egy olyan pont, ahol a post-truth logika visszaüthet ránk, mert egyelőre inkább a sikereit láthatjuk. A mai helyzet paradoxonja, hogy a 21. század technológiájával középkori hiedelmeket is terjesztünk, ilyenek például az oltások káros hatásairól szóló álhírek.
Min múlik, hogy mennyire válunk fogékonnyá az álhírekre, összeesküvés-elméletekre?
Mindannyian fogékonyak vagyunk rájuk. Ez szociálpszichológiai jelenség, nem pedig individuális, vagyis a közösségek, nem pedig az egyének viselkedésén múlik. Általában azok hajlamosabbak az összeesküvés-elméleteket elhinni, akik társadalmi kisebbséghez tartoznak, illetve úgy érzik, megfosztották őket a hatalomtól, nem irányítják, hanem elszenvedik a sorsukat. De ez az érzés a hatalmon lévők részéről is gerjeszthető. Az általános bizonytalanság, médiával, politikai hatalommal szembeni bizalmatlanság is rásegít, hogy elhiggyük az összeesküvés-elméleteket. Létezik az úgynevezett „igazság illúziója” jelenség, mely szerint minél többször hallunk egy állítást, annál inkább igaznak fogjuk elfogadni, attól függetlenül, hogy előtte hittünk-e benne.
Hogyan lehet felvértezni magunknak az álhírekkel szemben?
Ha lenne a témáról közbeszéd, sokat segítene a jelenség visszaszorításán. Kutatások kimutatták, hogy a magasabb iskolázottság önmagában nem véd meg, ennél bonyolultabb a helyzet. Ahogy említettem, az embereknek igényük van arra, hogy valahová tartozzanak, ez a mély, ösztönös vágyunk gyakran felülírja az iskolázottságunkat is. A tudatosság viszont felvértezhet minket: saját magunkat kell megvédeni a dezinformációval szemben.
Létezik, hogy az egyik álhír kioltja a másikat, és egyik napról a másikra megváltozik, hogy miben hiszünk?
Összeesküvés-elméletek között könnyű váltani, ez nem kérdés. Például akik elhitték, hogy Oszama Bin Laden még életben van, hajlamosabbak voltak azt is elhinni, hogy amikor az amerikai katonák rátaláltak, már halott volt. Ez pedig egyszerre nehezen lehet igaz – ha csak nem feltételezzük, hogy élőhalottá vált. A fenti embereknél az volt a mérvadó, hogy a hivatalos információ hazugság, ezért bármilyen cáfolatát is halljuk a hivatalos hírnek, az valószínűleg igaz.
Rengeteg álhír és összeesküvés-elmélet vesz körbe minket. Mikor fog túlcsordulni a pohár?
Nehéz megállapítani, hogy ennek a folyamatnak az elején, a közepén vagy a végén vagyunk. Nem merném kijelenteni, hogy ennél rosszabb már biztosan nem lesz a helyzet. A modern társadalmakban eluralkodik a törzsi logika, mindenki egy picit más valóságban él, a párbeszéd lehetőségei beszűkültek. A politikai logika ráadásul a polarizációban érdekelt, mivel így könnyebb tömegtámogatottságot szerezni, mobilizálni és az ellenoldalról származó információkat hitelteleníteni. Feltételezhető, hogy a közvélemény, ahogyan eddig ismertük, fellazul, több különböző véleményuniverzum él egymás mellett, melyek sokszor nem is találkoznak. A politikai vita és a hagyományos média jelentőségét veszti, mivel mindenki a saját közösségéhez akar beszélni.
Szerinted hova vezet mindez?
Elképzelhetőnek tartom, hogy lesz egyfajta technofób reakció. Egyes nyugati országokban már ma is megfigyelhető, hogy sokan elhagyják a közösségi oldalakat. Részben a social média vállalatok botrányai miatt, részben a reklámoknak való kitettség miatt, és azért is, mert a közösségi oldalakon sokkal jobban eldurvulnak a viták, mint élő környezetben. Az online világban ugyanis olyan dolgokat is leírunk, melyeket személyesen már nem mernénk kimondani. Sokunkban él még az az illúzió ráadásul, hogy a közösségi oldalunkon mindent mi irányítunk, mivel mi választottuk ki, hogy kiket követünk, mi döntjük el, melyik cikkre kattintok rá, mi válogattuk meg az ismerőseinket, akiknek látjuk a bejegyzéseit. Pedig a valóság az, hogy szinte itt lehet a legkönnyebb manipulálni minket, pont azért, mert itt számítunk rá a legkevésbé, és mert a közösségi média algoritmusai pont azt mutatják nekünk, ami a véleményünknek és az érdeklődésünknek megfelel.
Fotó: Németh Krisztina