Minden tekintetben monumentális alkotás Stephen King Az sztorija

Ezúttal felrúgtam a szabályaimat: először filmben láttam, és csak utána olvastam el az Azt. Erre is csak azért kerülhetett sor, mert a filmet megelőző hatalmas hype miatt már a premier napján úgy éreztem, hogy a moziban a helyem. A film megnézése után pedig már tudtam, hogy a könyvet is muszáj elolvasnom. 

Soha (de tényleg: soha) nem fordult még velem elő, hogy egy film megnézése után a moziból kisétálva úgy éreztem, hogy életem egyik legjobb filmjét láttam, amit legalább még egy tucatnyi alkalommal ismét meg fogok nézni, és nincs igazság a földön, ha 20-30 év után  nem válik klasszikussá a film.

A sztori dióhéjban 7 fiatal kis srácról szól, akik szembeszállnak a félelmetes és elpusztíthatatlannak tűnő Azzal, aki 25 évente bukkan elő és szedi áldozatait Derry városában. A sulis gyerekek, akiknek szintén meggyűlik a bajuk Azzal, mind az iskolai társadalom kitaszítottjai: az egyiket azért csúfolják, mert túlsúlyos, a másikat azért, mert dadog, a harmadikat pedig azért, mert zsidó. A csapat egyetlen lánytagja Beverly, akibe (csodák csodájára) az összes fiú fülig szerelmes.

Mielőtt belekezdenék a film és könyv részletesebb ecsetelésébe, ki kell jelentenem, hogy ami a Stephen Kinghez fűződő viszonyomat illeti, nem számolhatok be hosszas kapcsolatról. A legismertebb műveit (a Ragyogást, a Carrie-t, az Álomdoktort vagy éppen a kedvencemet, a Tortúrát) persze olvastam, de sosem vártam remegő gyomorral a soron következő King-regény megjelenését.

De ekkor még nem hallottam az Azról.

Amikor a kezembe vettem a majd’ 1200 oldalas könyvet két dolog jutott az eszembe. Egy: ezt a könyvet még az edzéstervembe is beilleszthetem, súlyzóként használva a kötetet. Kettő: a film megnézése, vagyis a cselekmény nagy részének ismerete után lehet, hogy kissé unalmasnak fogom találni a könyvet.

Az előbbit nem próbáltam, az utóbbiban pedig nem volt igazam.

A könyv és a film közötti eltérések taglalásába nem mennék bele, mivel bár sok van belőlük, egyik sem kardinális jelentőségű. Talán csak egy olyan filmbéli módosítás van, ami szerintem elbaltázott döntés volt: míg a könyv két idősíkban játszódik (az 1950-es és az 1980-as években), a film első része csak az 1950-es években történteket dolgozza fel, ám a filmvásznon az 1980-as évek végére teszi át az eseményeket. Ebből pedig az következik, hogy a 2019 őszén debütáló második rész a 2000-es évek elején fog játszódni – ami, mint tudjuk, azért eléggé eltér az 1980-as évek okostelefon- és Facebook-mentes világából, így félő, hogy a Stephen King-féle hangulatból a filmváltozatban semmi sem fog maradni.

Európa Könyvkiadó

A könyv és a film is azért volt rám nagy hatással, mert King zseniális módon csempészett a különböző műfajokból egy keveset a történetbe, és elegyítette az arányokat úgy, hogy senkinek ne maradjon hiányérzete.

Nyilván van benne a horror zsánerére jellemző ijesztgetésből és vérontásból is egy jó adag, van benne az akciókönyvekre jellemző fordulatokban gazdag cselekményszövésből is jócskán, de ami még fontosabb: olyan mélységgel és alapossággal kidolgozott szereplők vannak benne (akik persze jellemfejlődésen is keresztülmennek), melyekkel leginkább a mélylélektani szépirodalmi művekben találkozhatunk.

King még erre is rálicitál egy picit: ha figyelmesebben olvassuk a sztorit, rájövünk, hogy az Az elleni küzdelem mellett (vagy mögött) egy sokkal húsbavágóbb küzdelemről is ír a könyv.

Ez lebutítva felfogható a jó és a rossz harcának is, a naiv ifjúság és az ördögi, kortalan gonosz egymásnak feszülésének, de kár volna egy ennyivel lerendezni ezt a küzdelmet.

Egyrészt minden szereplő küzd a saját családi hátterével: túlféltő anyukákkal és apukákkal, akik hol gyógyszerekkel, hol atyai pofonokkal próbálják nevelni a gyerekeiket, másrészt pedig harcolnak, pontosabban védekeznek a “menők” ellen is, akik kegyetlen gúnyolódásuk céltáblájára tűznek mindenkit, aki akár egy kicsit is eltér az átlagtól.

Márpedig ebben a könyvben senki sem átlagos.

És persze itt van még a legfontosabb küzdelem, az igazi háború is, Az ellen. Mivel a lény legfőbb félelmeik formájában jelenik meg a srácok előtt, a gyerekeknek elsőként saját gyengeségeikkel kell szembenézniük, ha le akarják győzni Azt.

Mivel a gyerekeknek nem sikerül első küzdelmük alkalmával legyőzniük Azt, vissza kell térniük szülővárosukba több mint két évtizeddel gyermekkori élményeik után. S bár felnőttként szinte kivétel nélkül sikeres, karrierista emberekké váltak, gyermekkorukat, családi hátterüket senki sem tudta maga mögött hagyni teljesen. Olyan férfit választottak életük párjának, aki ugyanúgy veri őket, mint az apjuk tette, vagy ugyanolyan túlsúlyos nővel kötötték össze az életüket, mint amilyen az anyjuk volt, vagy éppen megmaradtak ugyanolyan hipochondernek, mint  gyerekkorukban voltak (köszönet az anyagi aggodalmaskodásnak).

King tudatosan, mégis játszi könnyedséggel ugrál az idősíkok és a szereplők nézőpontjai között,  folyamatosan arra késztetve az olvasót, hogy csak még egy oldalt, még egy alfejezetet elolvasson.

Bár a filmben a fő hangsúly egyértelműen Azon, a félelmetes bohócon van, a történet igazi értéke, mélysége csak a könyvből világlik ki.  Egy könyv attól válik értékessé, hogyha üzenete van az olvasó számára, hogyha építkezhetünk belőle, példát, utat mutat nekünk.

Ez a történet azt mutatja meg, hogy minden embernek vannak gyenge pontja, sőt, mélyen legbelül mindannyian különlegesek és sebezhetőek vagyok, sokszor rengeteg félelmet szorongatva a szívünk mélyén.

De ezzel nincs is semmi baj, ettől válunk mások számára szerethetővé.

A kérdés csak az, hogy vajon elég bátrak vagyunk-e ahhoz, hogy megosszuk a félelmeinket másokkal, és együtt legyőzzük őket. Hiszen ahol egyedül elbukunk, többekkel összefogva még győzhetünk.

Ha így teszünk, sikerülni fog. Rengeteg küzdelem, és fájdalom árán, de diadalra juthatunk.

És akkor már Az sem lesz olyan félelmetes.