Mindennap, mindannyian, egyre több csatornán csináljuk, mégis a legtöbben rosszul, ráadásul anélkül, hogy tudnánk róla. Sokat és sokféleképpen kommunikálunk, de vajon sikerül megértetni magunkat? A kommunikációs hibákról, elakadásokról és persze megoldásukról mesél nekünk S. Tóth Márta, life és business coach, NLP tréner, kommunikációs szakember.
A leggyakoribb kommunikációs hibáink
Prekoncepciók
Már a beszélgetés előtt „Ő azt hiszi, hogy én azt hiszem, hogy”- típusú mondatokba bocsátkozunk, erre építjük fel az érzéseinket, gondolatainkat. Ahelyett, hogy kérdeznénk, feltételezünk, feltételezéseinket pedig kész tényként kezeljük. Azért csináljuk ezt, hogy „felkészülten” érkezzünk a beszélgetésre, ezért számolunk a legrosszabb eshetőségekkel is, hogy így védjük ki az esetleges pofonokat.
Párnázás, csomagolás
Félünk, hogy a szavainkkal megbántjuk a másikat, félünk az igazságtól, és attól is, hogy kendőzetlenül feltárjuk a legbensőbb érzéseinket. Ezért, hogy elkerüljük a konfliktust, becsomagoljuk, „kipárnázzuk” az igazságot, így viszont csak fél- vagy részigazságokat mondunk el, ami eleve megakadályozza, hogy sikeresen kommunikáljunk.
Ítélkezés
Sokszor hajlamosak vagyunk azelőtt megítélni valakit, mielőtt még megszólalhatna. Ráadásul a kép, amit kialakítunk magunkban róla, az a mi igazságunk, nem az övé – csak a saját szűrőinken keresztül érzékeljük őt, ami már eleve elferdíti a valóságot.
Elvárások
Legtöbbször elvárások sokaságával érkezünk, mivel korábban már előre elképzeltük, hogyan fog lezajlani a beszélgetés. Fontos lenne azonban észben tartani, nincs két egyforma szituáció, így még ha olyan emberrel is találkozunk, akit már jól ismerünk, nem jósolhatjuk meg előre a beszélgetésünk kimenetelét. Ha pedig valami időközben nem úgy alakul, mint ahogy elterveztük, megváltozik a kommunikációnk és az érzelmi állapotunk. A generációkat is szokás címkézni, ami eleve konfliktust szülhet, hiszen nem lehet egy egész korcsoportot egy kalap alá venni. Ilyennek vagy olyannak könyveljük el az X-generációt, és nem hagyjuk őket ebből kitörni – olyan előítéleteket, címkéket ragasztunk rájuk, melyek lehet, hogy nem is felelnek meg a valóságnak, ezért fals elvárásokat támasztunk feléjük.
Frusztráció
Ha frusztráltan beszélgetünk, a másik is meg fogja ezt érezni. Szokásunk mindent magunkra venni, ami egy beszélgetés alatt történik, pedig az, amit a másik mond, elsősorban a beszélőről szól, csak másodsorban rólunk. Sokszor félünk, hogy olyat hallunk, ami ránk nézve kényelmetlen, bármilyen visszajelzést hajlamosak vagyunk kritikának venni, amit aztán nem tudunk feldolgozni. Ez azt jelenti, hogy nem jó a belső kommunikációnk, ami természetesen a „külső” kommunikációnkban is megmutatkozik.
A spontaneitás elvesztése
Beszélgetés közben folyamatosan gondolkodunk, hogy mit fogunk kérdezni a másiktól, hogyan reagálunk majd rá: nem éber a figyelmünk így nem is tudjuk értelmezni, mit mondanak nekünk. A mai rohanó világban azt hisszük, nekünk is rohannunk kell, pedig beszélgetéskor teret és időt osztunk meg egymással. A sikeres kommunikáció titka Csak akkor tudunk sikeresen kommunikálni a másikkal, ha az elvárásainkat, a hitrendszerünket folyamatosan a másikhoz, a beszélgetéshez igazítjuk. A kíváncsiság és a figyelem a sikeres kommunikáció két kulcsfogalma. Először is legyünk kíváncsiak, tényleg akarjunk többet megtudni a másikról, utána pedig hallgassuk figyelmesen, amit mond, csak így pontosíthatjuk a kommunikációnkat.
Szülő vagy haver?
Sok szülő-gyerek viszonyban összemosódnak a határok, és a felek barátként viselkednek egymással. Ennek megvan az a veszélye, hogy a gyerek fejében összekavarodik, mikor beszélhet szülőként az anyjával vagy apjával, és mikor úgy, mint a haverjával. Ezért sokszor visszabeszélnek, félvállról kezelik, amit a szülő mond nekik.
A szülő feladata, hogy kijelölje a határokat és folyamatosan egyeztesse a szerepeket. Ugyanakkor a gyereknek jeleznie kell a saját határait, ahogy a szülőnek is észre kell vennie, ha olyan témára kérdez rá, ami a gyerekének már nem komfortos. Nem csak a szülő-gyerek, hanem minden más viszonyban is tisztelnünk kell, ha a másiknak rossz hangulata van, látszik rajta, hogy senkivel nincs kedve szóba állni.
A gyereknek igenis jogában áll kiakasztani az ajtajára a „Ne zavarj!” táblát. A szülőnek ezután pedig beszélgetnie kell vele arról, mi játszódott le a gyermekében. Olyan ez, mint egy társasjáték, amit időről időre újrajátszunk, hogy megnézzük, mi változott. Ki és miről kommunikál szívesen, amiről pedig nem beszél, miért nem beszél? Önbizalomhiánya van? Szégyelli magát? Mindig a szülő kötelessége megtanítani a gyermekét a helyes kommunikációra, és ezt sosem késő megtenni. Még akkor sem, ha a gyerek valójában már felnőtt, például egyetemista.