A legtöbben a bezárás körüli botrányra emlékeznek a Lipótmezővel kapcsolatban, azonban az ország második legnagyobb épületének sárga falai rengeteg mást is átéltek fennállásának 139 éve alatt, amik szintén megérdemlik a figyelmet. Az intézmény nemcsak azzal vonult be a történelembe, hogy a sárga ház kifejezést örökre belevéste az emberek fejébe, hanem rengeteg kutatással is hozzájárult a magyarországi pszichiátriai kezelések hatékonyságához.
Előélet és tervek
A Lipótmezőről már mindenkinek reflexből az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet jut eszébe, pedig valójában a II. kerület egyik városrészét takarja a kifejezés. A tévhittel ellentétben a terület nem I. Lipót uralkodóról kapta a nevét, hanem első tulajdonosáról, Göbl Lipótról budai molnárról, aki 1820-ban vette meg ezt az óriási területet Buda városától.
Az akkor Leopoldfeldnek nevezett városrészen vendéglőt létesített, ami nagy népszerűségnek örvendett, és jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a környék kedvelt kirándulóhelyévé nője ki magát. Az akkori vendéglő épülete, ugyan elhagyatottan, de még ma is áll, utoljára üzemi konyhaként használták.
Már az 1700-as évek vége felé is szóba került egy magyarországi elmegyógyintézet megépítése, ám ez különböző indokok miatt mindig elmaradt. A fordulópontot 1812 hozta, amikor a bécsi, prágai és lembergi intézetek bezárták kapuikat a magyar betegek előtt, így végre megszületett a konkrét terv egy fővárosi elmegyógyintézet megépítésére.
A folyamatot felgyorsította, hogy 1851-ben egy rendeletben betiltották, hogy az elmebetegeket börtönökben helyezzék el, így sürgetően – akkor még csak átmenetinek hitt – megoldást kellett keresni: ekkor alakítottak ki több közkórházban külön elmeosztályt, ám ezek mind ápolási, mind higiéniai szempontokból is nagyon visszamaradottak voltak.
Az épület megépítése
Ferenc József rendeletére 1868-ban épült meg a Magyar Királyi Országos Tébolyda, helyszínének a csendes, zöld terület övezte Lipótmező tűnt ideális választásnak: könnyen megközelíthető volt bárhonnan, de mégis távol volt a város zajától. Tervezője Zettl Lajos volt, aki egy négyszintes, kastélyszerű épületet álmodott meg a hatalmas, erdő szélén lévő parkba.
Az épületet ebben az évben, december 6-án nyitották meg a betegek előtt, a kórtermek mellett pedig az orvosok és a személyzet szállásai, egy nagy konyha, irodák, raktárak és orvosi vizsgálók is helyet kaptak.
A főépület mellett természetesen számos más épületet húztak fel az idők során a park területén, ilyen volt például a rózsaablakos katolikus kápolna, a terápiás műhelyek termei, illetve különböző kutatóintézetek és laboratóriumok. Már a kezdetektől fogva jelentős kutatások folytak a neuropatológia és az elmegyógyászat területén, majd később itt születtek meg a magyar elmegyógyászati szakkifejezések is.
Élet az épület falain belül
A 19. század végéig még leginkább egy elkülönítőhelyként lehetett leírni az intézmény szerepét, ahova a társadalom elől el tudták zárni a “bolondokat”, majd idővel a szakértelem és a gyógyítás folyamata is fejlődött.
Kezdetben körülbelül 300 beteget kezeltek, a második világháború alatt ez a szám már 1600-ra növekedett, az ezredfordulóra pedig elérte a 2000 főt is.
A Királyi Tébolydát 1898-ban átkeresztelték Országos Elme-és Ideggyógyintézetre, az új név pedig mentalitásbéli változást is hozott: a betegeket jóval szakszerűbb szinten kezdték el ápolni. Az orvosi kezelések mellett a munkaterápia kapott nagy szerepet, és mindenben igyekeztek tartani a lépést a korszerű, modern módszerekkel és eszközökkel.
A kényszerzubbonyt és az egyéni cellákat felváltották a különféle terápiák és gyógyszerek, előtérbe kerültek a műhelymunkák és nagyobb hangsúlyt fektettek az intézetben töltött idő utáni rehabilitációra is. Az éjszakai szanatóriumnak is nevezett szobákban biztosítottak szállást azoknak a kezelést már nem igénylő betegeknek, akiknek kellett még kis idő, hogy saját lábra tudjanak állni.
A munkaterápia részeként önálló gazdálkodást hoztak létre: a pékműhely, a mosóház, a sertéstelep és a jéggyár fenntartásáért és üzemeltetéséért is a betegek feleltek, munkájukért pedig sokszor fizetést is kaptak. A munka és a kötelező feladatok hasznosnak bizonyultak a gyógyulás szempontjából, és így hamarosan bővült a szolgáltatások köre is: többek között egy úszómedencét is építettek a testmozgás jegyében, aminek karbantartásáért szintén a bent lévők feleltek.
Haladás a korral: A 20. századi történet
A számtalan korszerűsítéssel javultak a higiéniás körülmények, amik számos betegség terjedését megakadályozták, a központi fűtés bevezetése pedig jelentősen javította az összkomfortérzetet. Ezek mellett felfedezték, hogy mennyit számít a gyógyulásban az embert körülvevő környezet és a szabadidős tevékenységek: így elkészült a teniszpálya, egy kis színház, egy zongorával felszerelt szalon, illetve a kert ápolása és csinosítása is felkerült a napi teendők listájára.
1945-ben a szovjet hadsereg váratlanul kiköltöztette a betegeket és katonai parancsnokságot rendezett be, ám amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is hagyták az épületet. A TBC-s hadifoglyokat és a körülbelül 150 elme- és idegbeteg orosz katonát viszont itt hagyták. A visszatérő betegek mellett így ők is helyet kaptak az épület falain belül.
1950-ben itt jött létre az első magyar gyermekpszichiátriai osztály, majd az első alkoholelvonó osztály is, a 60-as években pedig már a biokémiai kutatás központja is lett a létesítmény, ami ekkorra már az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet nevet viselte.
1968-ra az épület kívül-belül megszépült, és tudományos ülésekkel és a műhelymunkák kiállításaival ünnepelték az intézet fennállásának 100. évfordulóját. A 20. század második felében megalakultak a koedukált osztályok, egyre több lehetőséget biztosítottak a betegek számára, akik akár eljárhattak napközben a városba dolgozni, és az informatika bevezetése is rengeteget dobott az ellátás minőségén.
A 2000-es évek elejére azonban sajnos komoly gazdasági nehézségekbe ütközött a létesítmény fenntartása, amit egy részletesen kidolgozott, hosszú távú stratégiával igyekeztek orvosolni.
A mindent eldöntő tollvonás
Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet 2007-ben, 139 évnyi működés után a gazdasági nehézségekre hivatkozva szinte egyik napról a másikra bezárták. A hirtelen jött döntés a kiürítés határidejét is megszabta, ami nemcsak a rendes, raktárakba való kipakolást lehetetlenítette el, de az addig az épületet az otthonuknak tekintő betegeket is kiszolgáltatott helyzetbe hozta. Voltak, akiket átszállítottak más közkórházakba, mások a családjaikhoz tértek vissza, sokan viszont sajnos az utcára kerültek, páran még mindig az épület mögötti erdőben húzzák meg magukat.
Az ott dolgozó orvosoknak és munkatársaknak végtelenül csalódottan kellett elhagyni korábbi munkahelyüket, hiszen bármennyire is tiltakoztak a döntés ellen és emelték ki annak súlyos következményeit a betegekre nézve, nem találtak hallgató fülekre. Sokan közülük ezután külföldre mentek, vagy nyugdíjba vonultak.
A hirtelen döntés országszinten nagy visszhangot váltott ki és politikai csatározások kereszttüzébe került, azonban azóta sem született proaktív megoldás vagy alternatíva, ami előmozdítaná az ügyet.
Annak ellenére, hogy sürgőssé tették a kiürítést, az épület azóta is üresen áll, és minden egyes nap egyre inkább átveszi felette a hatalmat az enyészet. Rácsos ablakain betekintve feltűnik egy-egy ágy, orvosi műszer vagy pár kép a falon, az egyes orvosok rendelési ideje pedig még mindig kint áll a faliújságon.
Az elhagyatott kastélyt és az azt körülvevő parkot éjjel-nappal őrök őrzik, bezárása óta pedig számos pletyka röppent fel miszerint szállodát vagy wellnessparkot hoznak létre a helyén. Mivel az épület műemléki védettség alatt áll, nem lehet könnyen átalakítani, illetve ezzel az is rögzítve van, hogy csak egészségügyi célra használható fel.
Az épület jövőjét továbbra is csak találgatni lehet, ahogyan abban is csak reménykedhetünk, hogy új profilja legalább olyan hasznos és fontos szerepet fog betölteni, mint az egykori Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet.