Virginia Woolf, a modern próza és a lélektani regény megalkotója

Ma 80 éve halt meg Virginia Woolf, a modern angol próza és a lélektani regény egyik megteremtője, akinek életét ugyan számtalan tragédia kísérte, illetve démonjai sem hagyták nyugodni, az írást töretlenül, haláláig folytatta. A feminizmus egyik fő szószólójaként és az akkor polgárpukkasztónak számító témák feldolgozójaként megosztó személlyé vált: tagadhatatlan tehetségének és egyedülálló írásainak köszönhetően méltán került be az irodalmi kánonba.

A felhőtlen gyermekkor

A kép forrása

Adeline Virginia Stephenként látta meg a napvilágot 1882. január 25-én Londonban, édesapja a viktoriánus kor egyik legismertebb kritikusa volt, édesanyja pedig példátlan szépségéről volt közismert, és híresebbnél híresebb festők modelljeként dolgozott.

Iskolába nem járt, Virginiát és hét testvérét nevelői és szülei otthon tanították, külön figyelmet szentelve annak, hogy művelt, gondolkodó fiatalokat neveljenek.

Gyermekkora legkedvesebb emlékei a majdnem minden későbbi regényében visszaköszönő nyári szünetek, amiket a cornwalli tengerparti kisvárosban, St. Ivesban töltött. Idősebb korában is vissza-visszatért, hogy felidézze a gondtalan napokat és azokat az időket, amikor az életét még nem árnyékolta be semmi rossz.

A művészi légkör és az irodalom iránti szeretet már kiskorától élete részét képezte, édesapja könyvtárába beszökve tinédzser korára kiolvasta az összes nagy klasszikust, és már akkor eldöntötte, író akar lenni.

Pár publikációja már tizenéves korában megjelent, majd esszéi is egyre nagyobb figyelmet kaptak, de regényei kiadása és a nagy áttörés még váratott magára.

Sorscsapások és hangulatingadozások

Életét gyökeresen megváltoztatta édesanyja korai és váratlan halála, a még csak 13 éves Virginia ekkor kapta az első idegösszeroppanását. A családban egymást követték a tragédiák: legidősebb nővére, aki átvette a háztartási feladatokat és kistestvérei gondozását, nászútjáról hazatérve vakbélgyulladásban szintén meghalt.

Édesapját is hamarosan elveszítette, akivel ugyan nem volt olyan jó a kapcsolata és “minden művészi érzék nélkülinek” titulálta, nagyon megviselték a történtek az akkorra már amúgy is labilis írónőt. Az elmegyógyászok az akkoriban gyakran alkalmazott módszereket ajánlották neki: napi séta friss levegőn, az idegeket megterhelő helyzetek elkerülése és a minél több, zöld környezetben töltött idő, de az egyre szélsőségesebb hangulatingadozásai és súlyosbodó depressziója igencsak megnehezítették a mindennapjait.

A kép forrása

Az alkotás mindig is terápiás jelleggel hatott rá, és kis menekülést nyújtott számára a szürke hétköznapokból: így, eltökéltségéből és szenvedélyéből kifolyólag, az írást kisebb kihagyásokkal ugyan, de mégis töretlenül, haláláig folytatta.

Egy férj és egy szerető

Az irodalom iránti elköteleződése nem csak az egyre szélsőségesebb hangulatingadozásaiból jelentettek kiutat: egy felolvasóestnek köszönhette, hogy megismerkedett Leonard Woolf regényíróval, akivel 1912-ben házasságot is kötöttek.

A kép forrása

Leonard rendkívüli támasza volt Virginiának, folyamatos figyelemmel kísérte állapotát, és nagy részben neki köszönhető, hogy felesége ilyen sokáig tudott harcolni betegségével. Nemcsak lelkiekben, de szakmailag is nagy hatással volt rá, a közös szenvedélyük, az irodalom szoros köteléket formált kettőjük között, és ötleteikkel, észrevételeikkel folyamatosan segítették egymást a munkában.

Ugyan házasságukat harmónia és kiegyensúlyozottság jellemezte, Virginia az 1920-as évek elején egy jelmezbálon megismerkedett a kor egy másik írónőjével, Vita Sackwille-Westtel, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy kapcsolatuk nem csak baráti.

A két, egyébként férjnél lévő hölgy, szinte mindenben különbözött egymástól: neveltetésük, személyiségük és az élethez való hozzáállásuk között sem volt egyezés, és pont ez vonzotta őket egymáshoz. Szerelmüknek köszönhetőek az angol irodalom egyik legszebb szerelmes levelei, kapcsolatuk intenzitása és hevessége pedig mindkettőjüket inspirálta az írásban, és számos művükben visszaköszön. Virginia egyik leghíresebb művét, az Orlandót is Vita és a közös kapcsolatuk ihlette: az 1928-as regény főhőse négyszáz évig él, előbb férfiként, majd hirtelen nőként látja a világot.

A kép forrása

Leonard naplójából egyértelművé válik, hogy végig tudott felesége viszonyáról, de saját megítélése szerint a románc nagymértékben javította Virginia mentális állapotát és növelte irodalmi termékenységét, így Virginia érdekében nem avatkozott közbe.

Modern próza, Bloomsbury-kör és a lélektani regény

1917-ben férjével megalapították a ma is működő Hogarth Press könyvkiadót, ahol Gorkij, Rilke és Freud mellett többek között Madách Imre Az ember tragédiája című művét is először itt publikálták angol nyelven.

Virginia 25 éven keresztül írt sokszor megbotránkoztató és őszinte kritikákat a Times Literary Supplement folyóiratnak, ami jelentősen nagy hatással volt az irodalmi életre. A sikerére való tekintettel, az 1910-es években alakult meg az írónő vezetésével a Bloomsbury-kör néven ismertté vált csoport, amely egészen az 1930-as évek közepéig jelentősen formálta a radikális, értelmiségi elitről alkotott képet Angliában.

A kép forrása

Írói munkásságának csúcsvívmánya a lélektani regény és egyben a tudatfolyam-technika megalkotása, ami a modernizmus és posztmodernizmus egyik legmeghatározóbb műfajaként maradt fent.

A különleges narratív módszerben nagy hangsúlyt kapnak a szereplők érzései és belső gondolatai. A külső cselekményeket legfeljebb az alapján tudjuk, hogy az adott szereplőben milyen érzéseket váltottak ki vagy milyen gondolatokat idéztek elő. Az általában hosszú és terjedelmes monológokban megírt tudati tartalmak sokszor tagolatlanok és nehezen követhetők, így a műfaj rendkívül megosztó: míg sokan kifejezetten élvezik, hogy a gondolatszálakat minden megszakítás nélkül, mindennel együtt olvashatják, másoknál a kronologikus cselekmény hiánya inkább nemtetszést vált ki.

A technika egyik legtipikusabb példája, az 1925-ben megjelent Mrs Dalloway című regény hozta meg Virginia számára a várva várt sikert, ami ugyan egy középkorú hölgy egyetlen egy napját göngyölíti fel, nosztalgiázásával és emlékei felidézésével az egész életét megismerhetjük. Hasonló módszerrel készült az 1927-ben megjelent A világítótoronyhoz című regénye, ami a számára kedves cornwalli tengerpartra kalauzolja el az olvasókat, ahol a könyv első részében a főszereplő kislány csodálatos élményeiről olvashatunk, a második részben pedig 20 évvel később, az akkorra már fiatal hölggyé érett főszereplő tér vissza ugyanerre a helyszínre.

A kép forrása

A sors utolsó döfése

Virginia mentális állapota a szakmai sikerek és Leonard folytonos támogatása mellett is nagy mértékben romlott, munkájára nem tudott koncentrálni, folyamatosan hangokat hallott és viselkedése is nagyon zavarttá vált.

1940-ben bombatalálat érte londoni otthonukat, majd a számára mindig biztonságot és kikapcsolódást jelentő rodmelli kertjüket, ami az utolsó csepp volt a pohárban az instabil állapotban lévő írónő számára. 1941. március 28-án kövekkel a zsebében belesétált a sussexi birtokuk közelében lévő Ouse-folyóba.

Búcsúlevelét férjének címezte, amelyben a következő sorokkal mondott hálát állandó támogatásáért: “Ha valaki megmenthetett volna engem, te lettél volna az. Minden elmúlt már belőlem, csak a te jóságod tudata nem. Nem tehetem tovább tönkre az életed. Nem hiszem, hogy két ember lehetett boldogabb, mint mi voltunk egymással. V.”

Az írónő a számos cikk, kritika és esszék mellett 10 regényt, 5 novelláskötetet és 14 egyéb prózai művet tudhat magáénak, élete és művei pedig számtalan film- és színházi feldolgozás alapjául szolgáltak.