Nehéz volt elhinni, hogy az írónő, akinek a krimijei az emberi elme legsötétebb bugyraiba kalauzolják az olvasót, a való életben egy kedves, mosolygós és közvetlen jelenség. Igen, jelenség, mert Cara Hunter a maga visszafogott stílusával egyből megnyeri a közönségét. A szerző, akinek már mindhárom könyve megjelent Magyarországon is, novemberben Budapestre látogatott, mi pedig a Corinthia Hotel bárjában találkoztunk vele, hogy könyveiről kérdezzük.
Hogyan váltál íróvá?
Mindig szerettem írni, és kacérkodtam is a gondolattal, hogy írjak egy regény. Az első könyvem előtt szabadúszó szövegíróként dolgoztam. Úgy gondoltam a munkámra, mint egyfajta gyakorlásra, amely által jobb íróvá válhatok. Több különböző műfajban is kísérleteztem az első krimim megjelenése előtt, és a férjemtől is sok biztatást kaptam. Sőt, az első könyvem kifejezetten az ő unszolására született meg.
Mivel tudott rávenni, hogy leülj a géped elé, és elkezdj írni?
Éppen nyaraltunk, én pedig egy krimit olvastam. Miután befejeztem, elmondtam a férjemnek, hogy nem voltam megelégedve a történet végével, mire ő megkérdezte tőlem, miért nem írok akkor én egy krimit, aminek a vége is izgalmas. Már ott, a vakáció alatt megírtam a könyv bő vázlatát.
2018-ban jelent meg az első regényed, idén novemberben a harmadik, jövőre pedig már a negyedik. Hogy bírsz ilyen gyorsan írni?
Az első könyvemet még 2015-ben írtam meg, Angliában 2016-ban vette meg a kiadó a történetet, de csak 2017 végén adták ki – egy évvel később pedig itt, Magyarországon is megjelent. A második könyvem pedig már akkor elkészült, mielőtt az elsőt kiadták volna. Akkor még sokkal könnyebb volt, mert több időm volt rá, nem kellett az első könyvem megjelenése utáni marketingtevékenységekkel foglalkoznom.
Ebből a tempóból arra következtetek, hogy elég fegyelmezetten dolgozol. Mennyit írsz általában egyszerre, együltő helyedben?
Reggeli ember vagyok. Korán kelek, egy könnyed tornával kezdek, aztán egyből le is ülök dolgozni, amit délután 3-4 körül fejezek be. Az írásban az a legnehezebb, hogy legyen egy ötlet. Ha az megvan, már gyorsan tudok írni, hála a szövegírói múltamnak. Akkor is ugyanúgy ki kellett préselnem magamból egy ötletet, aztán határidőre kellett elkészülnöm a munkával. Négy-öt hónap alatt írok meg egy regényt, utána általában még legalább ugyanennyi időt vesz igénybe, hogy a szerkesztők is átnézzék, elvégezzük a szükséges módosításokat, javításokat.
Mi inspirál?
Mindenhonnan jönnek az ötletek. Hírekből, magazinokból, krimikből, amelyeket olvasok. A második könyvemet, a Sötétbent például Josef Fritzl története ihlette (Az osztrák férfi 24 éven keresztül tartotta fogva lányát házuk pincéjében, vérfertőző kapcsolatukból több gyermek is született. A férfit 2009-ben ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre – a szerk.), de persze tettem néhány csavart a történetbe, a valóság és a könyv sokban eltér egymástól. Lényegében minden meg tud ihletni, még az is, ha valaki érdekesen néz ki az utcán. Ilyenkor néha elkezdek azon gondolkodni, mi lehet az ő története, hová mehet, honnan jöhet, hol élhet. A krimiírás olyan, mint a tortasütés: sok apró részletből, különböző ízű összetevőből áll össze az egész.
Bár krimijeidben egymástól független esetekről olvashatunk, mindegyiket Adam Fawley detektívfelügyelő oldja meg. Nem nehéz nőként egy férfi főszereplő szemszögéből írni a történeteidet?
Az első regényem első változatában még nem tudtam, hogy Fawley férfi vagy nő. Chris volt a keresztneve, ami az angol nyelvben lehet férfi vagy női név is (a férfi Christopher és a női Christina névnek is ez a becézett formája – a szerk.), a társát pedig Alexnek hívták, amit szintén bármely nem viselői hordhatnak (a férfi Alexander és a női Alexandra név becézett alakja – a szerk.). Így az olvasók hihették azt, hogy a nyomozó nő, és férfi párja van; hogy Fawley férfi, és nő a szerelme, de akár azt is gondolhatták, hogy egy azonos nemű párról van szó.
Mi vett végül rá, hogy az Adam keresztnevet add a nyomozódnak, ezzel egyértelművé téve, hogy férfi?
A kiadóm mondta, hogy az eredeti felállás tarthatatlan lett volna, ha több könyvet is szeretnék írni Fawley-val. Amúgy sem volt könnyű így írnom, sokszor én is teljesen belezavarodtam. Ugyanakkor sok olvasóm mondta, hogy Adam Fawlney-nak vannak kifejezetten női vonásai, bár ők nem is tudták, hogy a szereplő kvázi nemtelennek indult.
Magyarországon is nagyon népszerűek a skandináv krimik. Szerinted miben különböznek leginkább ezek a könyvek az angolszász bűnügyi történetektől?
Az biztos, hogy nekünk nincsenek annyira drámai, látványos tájaink, mint Svédországnak. Minden krimiben fontos, hol játszódik a történet, a skandináv krimikben erre még rá is erősítenek, a környezet hangulata, a sötét, gyakran extrémen hideg táj hatással van a szereplők hangulatára is. Ez egyébként a Henning Mankell regényeiből készített Wallander-sorozatban is nagyon jól érzékelhető. Ez is az egyik kedvenc krimi film- illetve könyvsorozatom.
És melyik a kedvenc gyerekkori könyved?
A Gyűrűk Ura. Tudom, nem éppen az a tipikus gyerekkönyv, de itt is megfigyelhető, hogy a táj szinte egy önálló karakterré válik. Minden könyv segít, hogy elhelyezzük magunkat a világban, gyerekként A Gyűrűk Ura is nagyon tanulságos volt számomra, sokat mindent tanított az emberi természetről és bátorságról.
Kinek szoktad megmutatni a könyveid elsőként?
A férjemnek és a barátaimnak. A férjemet, Simont gyakran beavatom abba, miről fog szólni a könyv, így már nem lepődik meg a fejleményeken, miközben olvassa, de a negyediknél kivételt tettem, és nem árultam el róla semmit. Azt akartam, hogy meglepődhessen minden csavarnál. Olyan barátaimnak is meg szoktam mutatni a munkáim, akik nem szeretik a krimit. Az ő véleményük is nagyon fontos, mert kicsit kritikusabban olvassák.
Ha már beszéltünk a helyszín megválasztásának fontosságáról: a te krimijeid Oxfordban játszódnak. Miért ezt a várost választottad a könyveidhez?
Éltem Londonban is, de jelenleg itt, Oxfordban van a székhelyem. Minden egyetemvárosra azt mondják, hogy gyönyörű, de nekem Oxford a kedvencem. Nem is gondolnád, mennyi különböző ember lakik itt. Az egyetemisták, a tősgyökeres oxfordiak, a város innovatív, modernebb részének lakói, na és persze rengeteg művész is! Ezek a csoportok nem különülnek el élesen egymástól, így az is nagyon inspirálóan hat rám, ahogy ezek az emberek egymással találkoznak Oxford utcáin. Azért is jó ebben a városban élni, mert itt ki van zárva, hogy elszálljak magamtól. Eddig akárhány partira mentem, a meghívottak fele biztos, hogy író volt, úgyhogy itt semmilyen szempontból nem számítok különleges jelenségnek, pont olyan vagyok, mint a többiek.
Szerző: Tegdes Péter
