Talán nincs is izgalmasabb családi kapcsolat a nagymamák és unokák közötti kötődésnél. Mivel a nagyik általában saját gyerekük felnevelésükkor elkövettek néhány hibát, amit az unokáknál már nem akarnak megismételni, nagyszülőként sokkal engedékenyebb és lazábbak. Emiatt sokszor igen mély, bensőséges kapcsolat alakul ki az unokák és a nagyszüleik között. Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs című könyve is valami ilyesmiről szól.
Elsa egy hét (de már majdnem nyolc!) éves lány. A szülei elváltak, anyukájával Ulrikkával lakik abban a házban, ahol a különc természetű nagymamája is lakik. A nagymama cseppet sem könnyű eset, Elsán kívül lényegében senki sem tud szót ért vele. Az idős nőnek szokása, hogy a lehető legváltozatosabb módon vicceli meg a szomszédait, és még az állatkerti őrnek is nekitámad, ha saját megítélése szerint nincs más választása. Vad, szabályokat figyelmen kívül hagyó természetét az unokájára is ráörökíti, aki szintén nem hétköznapi eset, nem csoda, ha nagyanyján kívül nincsenek barátai.
Amikor Elsa nagymamája meghal, Elsa nagyon megharagszik a mamájára. Hogyan hagyhatta őt egyedül? Mi lesz most vele nélküle? Fájdalomból táplálkozó dühe csak akkor csillapszik, amikor kiderül, hogy nagyanyja feladatot bízott rá: el kell juttatnia az üzeneteit a szomszédoknak.
A ház, melyben Elsáék laknak úgy működik, mint egy nagy család: néha szívesen száműznék a másikat egy lakatlan szigetre, de mégsem teszik, mert egy belső hang mégsem engedi nekik. Mindenki ismer mindenkit, és bármennyire is tűnik néha úgy, hogy ki nem állhatják egymást, ha úgy hozza a a helyzet (és néha bizony úgy is hozza), derekasan kiállnak egymás mellett.
A könyvben Elsa szemszögéből látjuk az eseményeket, így válnak a kezdetben egysíkú szereplők összetett, karakterekké, akiket többé már nem lehet utálni, teljesen mindegy mennyire unszimpatikusnak is találta őket Elsa nagyanyja halála előtt.
Kiderül, hogy szűkszavúságukkal fájdalmukat, alkoholizmusukkal múltbéli veszteségeiket, kukacoskodásukkal szeretetéhségüket leplezik.
Fredrik Backman, mint mindig, most is egyszerre elgondolkodtató és vicces stílusban ír, egyszerre ragad minket magával a cselekmény lendülete és állunk le egy-egy erős mondatnál, hogy elgondolkodjunk az emberi természet fonákságain, a szereplőkről és sokszor saját magunkról is.
A nagymamám azt üzeni, bocsot könnyen gyerekkönyvnek hívhatnánk, ha nem lenne legalább annyira érdekes és tanulságos olvasmány a felnőttek számára is. Ráébreszt, hogy sokszor a gyerekeknek sokkal többször igazuk van, mint ahogy azt a felnőttek bevallanák maguknak. A kicsik éleslátásának oka roppantul egyszerű: ők nem bonyolítják túl az életet, és sokkal nagyobb kedvvel, és ami a legfontosabb, fantáziával élik mindennapjaikat.
Ezek után már nem is meglepő, hogy ilyen kalandos történetbe keveredett Elsa. Üzenjük a nagymamájának, köszönjük az üzeneteit!