Kevés ember tud a kudarcból is erőt meríteni. Dékány Barnabás közéjük tartozik. Amikor először, minden elhivatottságtudat nélkül felvételizett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, nem vették fel. Ez nemcsak feldühítette, de arra is motiválta, hogy ismét próbára tegye magát – másodjára sikeresen. Barnabás azóta végzett, és már színészként és rendezőként is kipróbálta magát.
A színész szakma nem áll messze a családodtól. Édesanyád, Balázs Ágnes színésznő, műsorvezető, ma leginkább íróként tevékenykedik. Szülői sugallatra lettél színész?
Nagyon sokáig nem készültem színésznek, a szüleim sem tereltek ebbe az irányba, tinédzserként még informatikus mérnök akartam lenni. Akkor kezdtem el érdeklődni a színjátszás iránt, amikor 16 évesen elmentem egy drámatáborba, amit egyébként a szüleim szerveztek. Ekkor lettem először egy olyan közösségnek a tagja, ahol rengeteg érdekes emberrel találkoztam, jobban megismerhettem önmagamat és nyitottabb lettem.
Mennyire volt tudatos döntés, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkeztél?
Egyáltalán nem volt az, csak ki akartam próbálni. Mivel nem vettek fel, a BGE kommunikáció és médiatudomány szakára jártam fél évig, de rájöttem, ez nem nekem való. Sokan mondták, hogy kellett ez a pofon, amit akkor nem hittem el, de most már látom, mennyire igazuk volt.
Miért?
Az első felvételim után nagyon sok drámát és verset olvastam, rengeteget jártam színházba, elmélyedtem ebben a világban. Amikor másodjára jelentkeztem, már nagyobb önismeretem volt, ez szükséges is a színjátszáshoz. Másodjára már biztos voltam benne, hogy a színház világában szeretnék dolgozni.
Olyan volt az egyetem, mint amilyennek elképzelted?
Amikor bementem, mindig úgy éreztem magam, mint egy Rubik-kocka, aminek csak két oldala van kirakva. Majd ahogy egyre több hatás ért, összekuszálódtam, annyira, hogy sokszor már azt sem tudtam, ki vagyok, mit akarok csinálni. Az egyetem után sem érzem magam kész embernek, ezen a pályán folyamatos nyitottságra van szükség, de úgy érzem, mintha a Rubik-kockának már három oldala is a helyén lenne.
Mi volt a legnagyobb nehézség, amivel szembe kellett nézned?
Harmadévesként egy négy felvonásos darabot, a Cseresznyéskertet négy osztálytársammal együtt rendeztük. A többiek mind visszaadták a tanárunknak, Bagossy Lászlónak a rendezői feladatokat, én viszont makacsul ragaszkodtam az én második felvonásomhoz, amiben a nagyszerepet, Trofimov karakterét játszottam. Bagossy érezte, hogy túlvállaltam magam, ezért két nappal a vizsga előtt eldöntötte, a színdarab második felvonását kihagyjuk.
Utólag megértettem, hogy ő csak jót akart, hogy ne szerepeljek rosszul a vizsgán. A rendezői szerepkört is élvezted?
Az egész színházi világ működését meg akarom érteni, hogy lássam, melyik fogaskerék mit csinál, hogyan alkotunk együtt valami olyasmit, ami sokkal több annál, amit egyenként el tudnánk érni.
Inkább a háttérben szeretsz dolgozni, rendezőként, vagy szeretsz a közönség tapsában a színpadon fürdeni, élvezni a sikert?
Eddig csak a Színművészetin rendeztem, színész szakon végeztem, annak is tartom magam. Egy színész önmagában nem lehet sikeres, csak a színdarab tud az lenni. Egy előadás csak akkor tetszik majd a közönségnek, ha csapatként működünk, a színészektől, a rendezőtől kezdve a díszlettervezőig és a hangosítóig. Ezért a taps sosem csak a színésznek szól, hanem mindenkinek, aki az előadás sikeréért dolgozott.
Melyik volt a kedvenc szereped?
Elkerülhetetlen, hogy egy színész az összes szerepébe beleszeressen. Természetesen a legnagyobb szerelem mindig az adott munka. Legutóbb Adrian Mole bőrébe bújtam a Hatszín Teátrumban, nagyon élveztem. De mondhatnám például Billy Bibbitet is a Belvárosi Színház Száll a kakukk fészkére adaptációjából, és volt szerencsém Rómeót játszani a budaörsi Latinovits Színházban. Minden szerepben magamat keresem, a saját törvényeimet, szabálytalanságomat, szabadságomat.
Nemcsak színdarabokban, de filmekben is feltűntél már. A legtöbb embernek talán a #sohavégetnemérős-ből lehetsz ismerős.
Nagyon élveztem a munkát, szerettem a stábot. A múltkor az utcán egy lánycsapat odajött hozzám, és elújságolták, hogy látták és imádták a filmet, és most, hogy találkoztak velem, újra meg fogják nézni.
Jelenleg min dolgozol?
A Bethlen Téri Színházban mutatjuk be áprilisban Dino Buzzati: Egy szerelem története című regényének adaptációját, Cserhalmi György és Osváth Judit szereplésével, az én rendezésemben. Többek között egy 8 részes sorozatban, a Tanárban is szerepelek majd, ami jövő tavasszal kerül adásba az RTL Klubbon. Egy gazdag gimis srácot játszom benne, akinek az apja pénzeli a fia iskoláját.
Hogy képzeled el magad a jövőben?
Rengetegféleképpen. A 16 éves fejemmel az is teljesen elképzelhetetlen volt, hogy a Színművészetire menjek, majd 3 évvel később mégis ott kötöttem ki. Mindig arra megyek, ahol új lehetőségek nyílnak meg előttem
