Szalay Kriszta színésznő október 24-én nagy feladatra vállalkozott: egy Centrál Színháztól kölcsönzött parókával, néhány száz forinttal a zsebében és sokrétegnyi leharcolt ruhával felszerelkezve négy napon keresztül vállalt sorsközösséget a budapesti hajléktalanokkal, hogy tapasztalatait a művészet nyelvére lefordítva párbeszédet indítson a színházjáró (és remélhetőleg a tágabb) társadalom körében a kényes témáról. Négynapos késő-őszi pokoljárásáról múlt hét péntek délelőtt számolt be nekünk, egy stílszerűen a Blaha Lujza téri szökőkút elé szervezett sajtótájékoztató keretén belül.
A művésznő még nyáron látott egy riportot a sajtótájékoztatón szintén megjelent Lakatos Bertalanné Jutkával (ezentúl csak Jutka néni): a 61 éves nő története annyira megérintette, életereje és kitartása pedig akkora hatással volt rá, hogy pár hónappal később úgy döntött, felkeresi Jutkát, és néhány nap erejére „belebújik” a bőrébe. A projekttel a one homeless show-ként definiált színházi monodrámájára akart érzelmileg és tapasztalatilag felkészülni, hogy minél hitelesebb képet adva a hajléktalanok magyarországi helyzetéről egy őszinte és konstruktív beszélgetést kezdeményezhessen a nézőkkel. A cél érdekében Kriszta minden színésznői tehetségét latba vetette, és egyetlen helyzettől eltekintve egyszer sem „bukott le” a négy nap alatt: saját tanítványai sem ismerték meg, nem hogy a város többi hajléktalanjának tűnt volna fel, hogy Kriszta nem közéjük való – egyedül Szirtes Tamás színházigazgató ismerte fel Krisztát, aki köszönt neki, majd tovább is sétált. Utólag nem is az őszi hideg fájt Krisztának a leginkább, hanem az a közöny, amivel az emberek többsége viseltetett iránta: saját ismerősei és kollégái is anélkül mentek el mellette, hogy a szemébe néztek volna.
Rögtön az első napján szárnyai alá vette egy férfi, aki elvitte Krisztát a Keleti pályaudvarhoz egy ételosztásra, majd néhány praktikus tanács után gyorsan elbúcsúzott tőle, hiszen várta a fekete munka. Az első estét a Deák Ferenc téri aluljáróban szerette volna tölteni, ám az ott uralkodó állapotok miatt inkább úgy döntött, saját kocsijában fog aludni. A második estétől kezdve aztán az éjszakákat mind a lánya lakásán töltötte, ahova későn érkezett és ahonnan mindig korán reggel elindult, hogy minél több időt tölthessen az utcán. Szállóba ugyanabból az okból kifolyólag nem ment, mint a legtöbb budapesti hajléktalan: a szóbeszéd szerint még a zoknit is lelopják az emberről, állandó a túlzsúfoltság, és reggel hétkor kitesznek mindenkit.
Kriszta szeretett volna munkát vállalni, ám hamar kénytelen volt szembesülni vele, hogy még utcaseprői állásra is csak saját e-mail címről küldött fényképes önéletrajzzal együtt lehet pályázni, ami egy valójában rászoruló hajléktalan esetében nyilvánvalóan abszurd követelmény. Végül egy kínai piacon sikerült alkalmi takarítói munkát szereznie. Kriszta azt mondta, hogy a legmegrázóbb az első nap volt: nagyon egyedül és kitaszítottnak érezte magát. Azoknak az embereknek ajánlja tréningként az utcai életbe való belekóstolást, akik saját elkényelmesedett életükben valamilyen oknál fogva rosszul érzik magukat: saját tapasztalatból beszél, mikor azt mondja, hogy ennek a négy napos Odüsszeiának is megvolt a maga pozitív hozadéka. A négy nap alatt összesen egy darab almát és egy zabszeletet evett, és csak a sajtótájékoztató idejére, péntek délelőttre tért vissza az éhségérzete. Legjobb élményei az emberek segítőkészségéhez fűződnek, ezen belül is a Kálvin téri aluljáró hajléktalan-kolóniája által tanúsított meglepő kedvességhez: épp, hogy leült egy társaság mellé, mikor egy balsorsú fiatal odalépett hozzá, megkérdezte, hogy új-e, pár perccel később pedig már a közösségük teljes értékű tagjaként beszélgettek vele. A négy nap során még a rendőrök sem zavarták: íratlan szabály ugyanis, hogy csak azokhoz mennek oda, akiknél alkohol van.
És most egy kicsit Kriszta múzsájáról, a férjével 1993 óta utcán élő Jutka néniről. Jutka intézetis lányként nevelkedett egy rózsadombi nevelőotthonban, ahonnan 17 éves korában került ki házasságkötés útján. Saját elmondása szerint ha szeretetét férje viszonozta volna, még talán boldog is lehetett volna, ám a sors máshogy akarta: a súlyosan alkoholista férfi folyamatosan verte és kegyetlenkedett vele, Zsuzsának öt magzata is elment, végül sok évnyi szenvedés után otthagyta a férfit, és otthonról elmenekülve Miskolcon próbált szerencsét. Új munkahelyén ismerkedett meg második férjével, ám hamar olyan sok gond szakadt a nyakukba (megszűnt a cég, vele együtt a lakásukat is elvitték a fejük fölül), hogy 23 évvel ezelőtt hajléktalanná váltak. Sorsuk ekkor pecsételődött meg: lakás nélkül ugyanis egyikőjük sem tudott munkát vállalni, az ördögi spirál pedig azóta se nagyon ereszti őket.
Hét évet húztak le Budapest utcáin, egy ideig sátraztak is, ám azokat mások mindig lerombolták: most a 22. kerületben élnek egy üres magánterületen, Jutka napközben egy konyhán dolgozik, esténként pedig egy galériában és egy alapítványnál takarít, hogy legalább azt a keveset, ami szűkös megélhetésükhöz kell, a maga részéről biztosítani tudja. Mikor arról kérdeztük, mi okozza a budapesti hajléktalanoknak a legnagyobb fejtörést, Jutka a közvécéket hozta fel. Annak ellenére, hogy alig néhány mosdó működik a városban (és a hajléktalanoknak azok használati díja is drága), a köztéri pisilésért 50 ezer forintra is büntethetik őket. Pedig a nyugat-európai sztenderdeknek megfelelő, díjtalanul használatba vehető toalettekre való igény nem csak a hajléktalanok részéről létezik – ha út közben jön ránk az inger, a visszatartás mellett az egyetlen alternatívát valamelyik gyorsétterem vagy bevásárlóközpont mosdója jelenti. A napközbeni tisztálkodásra egyébként elméletben a nappali melegedők jelentenének megoldást, ám a helyzet itt is olyasmi, mint az éjszakai menedékhelyekkel: kevés van belőlük, és a kicsi víztartály miatt alig néhány ember tud csak rendesen lezuhanyozni.
Míg a többi sajtós Krisztát kérdezgette a decemberben debütáló „Maradjunk annyiban” címet viselő produkciójáról, addig mi búcsúzóul megkérdeztük Jutkától, hogy milyen kitörési lehetőségei vannak ma Budapesten egy hajléktalannak? Titkon valami reménykeltő válaszban bíztunk, ám a valóság nem olyan, mint egy hollywoodi mese: bár vannak önkormányzati lehetőségek, az általános lakáshiány és a bürökrácia mindent megnehezítő tényezői miatt évente alig néhányan jutnak otthonhoz. Minthogy a Haller utcai Munkaügyi Központ és a Könyves Kálmán körúti Hajléktalan Információs Iroda is a főváros alá tartoznak, az utcalakók nehezített pályán játszanak, amit még tetéz a megalázó bánásmód és a túlbonyolított, mindent behálózó adminisztrációs rendszer. Az elkedvetlenedett, elfáradt, a küzdővágytól és a reménytől a mindent behálózó bürökrácia kafkai módszereivel megfosztott embert így hát a rendszer lassacskán kiveti önmagából.