A Holdnak van egy sötét oldala
Azzal mindenki tisztában van, hogy a Hold a Föld felé mindig ugyanazt a felét mutatja. Ennek az az oka, hogy a tengelye körüli forgása megegyezik a Föld körüli keringésének idejével. Ebből ered az a gyakori tévhit, hogy a Hold másik oldala teljesen sötét, holott ez közel sincs így. A nappalok és éjszakák a Hold általunk látható és nem látható oldalán egyaránt léteznek és váltakoznak, méghozzá nagyjából kéthetes ciklusokban. Érdemesebb tehát sötét oldal helyett távolabbi oldalként emlegetni a Hold túloldalát, amely egyébként körülbelül felszínének 41%-át jelenti. Köszönhetően annak, hogy a Hold tengelyforgási sebessége állandó, de a keringése ellipszis alakú pályájának földközeli részein gyorsabb, földtávoli részein pedig lassabb, a Földről megfigyelhető holdterület nagyobb, mint felszínének fele.
A Kínai Nagy Fal látszik az űrből
A Kínai Nagy Fal az egyetlen emberi kéz által készített építmény, amely szabad szemmel látszik az űrből. Ezt a mondatot minden ember megszámlálhatatlanul sokszor hallotta. A NASA szerint a mítosz egyenesen az 1930-as évekből ered, amikor bizonyíték híján természetesen gyorsan el is terjedhetett, hogy aztán megállíthatatlanul bekerüljön a köztudatba. Pedig a Kínai Nagy Fal éppenséggel a mélyebb légköri rétegekből is alig látszik, szabad szemmel szinte lehetetlen kiszúrni, de a Holdról már például egyáltalán nem észlelhető. A mítoszt egyébként először Kína saját űrhajósa, Yang Liwei cáfolta, aki azt állította, hogy nem látta az űrből az építményt. Természetesen azóta már több űrhajós is megerősítette ezt és most már biztosan tudjuk, hogy kizárólag a radarképeken lehet látni néhány apróbb részletét a monumentális építménynek. Ennek az oka valószínűleg az, hogy a Fal színezete hasonló a környezetéhez, ezért nem emelkedik ki belőle.
Vannak azonban olyan emberi kéz által emelt építmények, amelyek valóban látszanak a világűrből, mint például a Gizai Piramisok, illetve a nagyobb városok fényei, sőt, alacsonyabb légköri rétegekben néhány híd, reptér és nagyobb épület is látható.
Az szovjetek ceruzát használtak
Egy kis anekdota tette népszerűvé azt a tényként felfogott mítoszt, mely szerint az amerikaiak millió dolláros nagyságrendű összeget költöttek egy olyan toll fejlesztésére, amely az űrben is használható, miközben a szovjet űrhajósok olcsó és hatásos megoldásként ceruzát használtak. Ami azt illeti, a Space Pen névre keresztelt űrtollat egy magánvállalat fejlesztette és gyártotta, hogy aztán a NASA-nak jelképes, alig kétdolláros összegért adja darabját, marketing promóciója részeként. A ceruza semmiképpen nem lehetett volna a toll alternatívája, mivel a róla esetlegesen letörő, majd elrepülő darabok könnyen az űrhajóban található gépekben landolhattak volna, kárt téve azokban. Ezen kívül a ceruza fát is tartalmaz, amely rendkívül tűzveszélyes. Így kizárólag a toll jöhetett szóba és ugyan a golyóstoll is működött az űrben, a Fisher tollvállalat azonban e helyett egy új technológiával megalkotta az űrtollat, amelyet nem csak az amerikaiak, de a szovjetek is használni kezdtek az űrutazásaik alatt.
A sárga Nap – paradoxon
Ha bárkit megkérünk, hogy rajzolja le a Napot, szinte biztosan a sárga ceruzáért nyúl. Ha az utcán bárkit megkérdezünk, hogy milyen színű a Nap, azonnal rávágja, hogy sárga. Holott a róla érkező fény tulajdonképpen a fehér szín etalonjának, definíciójának is tekinthető, a Nap tehát minden kétséget kizárólag fehér. De miért látjuk mégis sárgának? A kérdésre meglepő módon nincs jó válasz.
A leggyakoribb magyarázat szerint azt, hogy a Nap sárgának látszik, ugyanaz a légköri fénytörés okozza, amely miatt az égboltot kéknek látjuk. Vagy éppen a kék ég kontrasztja miatt tűnik sárgának, bár ez a feltételezés maga után vonná, hogy az égbolton látható fehér objektumok sárgának látszanak, így a felhők is, amelyek nyilvánvalóan nem azok. Egy másik valószínű magyarázat szerint a Napot szabad szemmel csak akkor tudjuk vizsgálni, amikor alacsonyabban áll az égen, ilyenkor a légkörben lévő anyagok miatt a fény a sárgától egészen a vörösig terjedő tartományban színeződik el. De az is lehet, hogy a sárga Nappal kapcsolatos minden érzéki csalódásunk őseinktől ered, akik az égen lévő tüzes golyót sárgának-narancsnak hitték és napnyugtakor olyannak is látták, megőrizve ezzel számunkra ezt a mítoszt.
Az űrben nincs gravitáció
Az űrben van gravitáció. Mindenhol.
Ahogy egyre távolodunk a Földtől, annak gravitációs vonzása gyengülni kezd, de sosem tűnik el teljesen. Ami történik, hogy más hatalmas égitestek közelébe kerülünk és azok gravitációja dominálni kezd a Földé felett. Csak ekkor kerülünk ki a földi gravitáció alól és kerülünk az említett égitest vonzása alá. A világűrben minden bolygó, csillag, meteor és vele együtt minden más is folyamatosan zuhan: a Föld felé, a Nap felé, a Tejútrendszer középpontja felé, a galaxis középpontja felé stb. Mégis úgy tűnik, mintha az űrben lévő testek és tárgyak gravitáció nélküli térben lebegnének. Miért nem észleljük a zuhanást?
Amikor valaki egy hídról a vízbe ugrik, érzi a zuhanást, a körülötte áramló levegő és a környezetében lévő tárgyak, mint viszonyítási pontok látványa miatt. A víz egyre közeledik, a túlparton lévő házak hirtelen feljebb kúsznak, végül érzi, ahogy a víz a testének ütközik. De mivel a világűr földi léptékkel mérve meglehetősen üres és nem észlelhető a közeg sem, amelyben a zuhanás bekövetkezik, az gyakorlatilag észlelhetetlen. Mivel a világűr hatalmas, hosszú-hosszú évekig tartana, mire beleütköznénk bármibe.
A gravitáció azért nem olyan nyilvánvaló az űrben, mert az ott lévő dolgok inkább a keringést hajlamosak választani a fentebb említett ütközés helyett. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy tárgy folyamatosan egy bolygó vagy csillag felé zuhan a gravitáció hatására, de folyamatosan elvéti azt. Mivel az űr olyan hatalmas és a bolygók hozzá képest olyan aprók, ami azt illeti, nagyon nehéz összeütközni egy bolygóval. Az űrbéli objektumok inkább csúzliszerűen, hiperbolapályán kerülik el a bolygókat, vagy határozott pályára állva keringnek körülöttük.
